Jégszív - 23. Fejezet

Ígéret [Tyler]

　

A legnagyobb boldogságban és nyugalomban aludtam el tegnap este, minden rendben volt, és azt éreztem érinthetetlen vagyok. Azt éreztem, hogy semmi sem bánthat engem, sem a családomat.

Most mégis itt ülök, a karjaimat Anna remegő teste köré fonva, és hallgatom, amint a rendőrök céltalan kérdéseire válaszolgat. Ahelyett, hogy a lányomat keresnék itt állnak velünk szemben és ostoba kérdéseket tesznek fel. Dühös vagyok, és tehetetlen, ami még mérgesebbé tesz.

- Rendben asszonyom, akkor most legyen szíves átfáradni velünk a klinika biztonsági termébe, ahol megnézzük a biztonsági kamerák felváteleit a kérdéses időpontban. Amint bármi szokatlan dolgot lát, vagy felismer valakit, kérem azonnal jelezze azt nekünk - mondja végül az egyik rendőr.

- Maguk komolyan nem normálisak - csúszik ki a számon, de egyáltalán nem bánom.

- Hogy mondja uram? - Üt meg egy olyan hangnemet velem a rendőr, mintha nem lenne jogom felháborodni a körülményességükön.

- Csak azt mondom, hogy egy fél órája kérdezgetnek minket, úgy hogy elmondtuk már ezerszer, hogy nem tudjuk ki akar ártani nekünk, vagy a kislányunknak, miközben végig tudtak a biztonsági kamerák felvételeiről, amelyeken nagy valószínűséggel látszik, hogy ki vitte el a lányunkat - kiabálom, mire Anna újra zokogni kezd. - Az a dolguk, hogy megtalálják a lányomat, nem az, hogy mélyinterjút készítsenek az életünkről - vágom hozzájuk, Ők pedig csak nagy szemekkel néznek rám.

- Az eljárásnak megvan a maga menete - szólal meg most először a másik rendőr.

- Magát komolyan a szabályok érdeklik?! - Fújtatok dühösen, és felpattanok Anna mellől. - Vajon akkor is ilyen nyugodtan viselkedne, és mindent az eljárás szabályai szerint tenne, ha a maga újszülött gyermekéről lenne szó? Van magának gyereke? - Kiabálom az arcába, és egy lépést teszek felé.

- Ha bármi meggondolatlan dolgot tesz uram, akkor elő kell állítanom Önt hivatalos közeg elleni erőszak miatt. Maga sem akarja ezt - mondja nyugodtan, én pedig tudom, hogy nem veszíthetem el a fejem. Annának és Miának szüksége van rám.

- Menjünk a biztonsági terembe - adom meg magam, majd Anna mellé lépek, felsegítem az ágyról, és elindulunk.

Néhány pillanattal később már egy képernyő előtt ülünk, és figyeljük a folyosót, amin Anna szobája van. A felvétel pontban éjfélkor válik érdekessé. Egy orvosi köpenyt viselő férfi tűnik fel a képen, de az arca nem látszik, mert háttal van a kamerának. Anna szobájába lép be, majd néhány pillanattal később Miával a karjában jelenik meg újra. Először csak a fejét dugja ki a folyosóra, hogy körülnézzen, és amikor a kamera felé fordítja a fejét, Anna a szája elé kapja a kezét, és sokkolva bámul a képernyőre.

- Asszonyom, ismeri ezt a férfit? - Kérdezi a rendőr. Anna először magyarul kezd motyogni, majd rémülten néz rám, mint aki azt sem tudja hol van, és tőlem várja, hogy megmutassam neki a hazavezető utat.

- Ki Ő, Anna? - Fogom a két kezem közé az arcát.

- Gábor - ejti ki lassan, nekem pedig azonnal beugrik Anna exének fenyegetése. Azt üzente, hogy tesz róla, hogy Anna elveszítse a babát, és úgy látszik saját kezűleg gondoskodott erről.

Felpattanok, és kimegyek a szobából, mert azt érzem, hogy meg fogok fulladni. Képtelen voltam betartani az ígéretemet, amit Annának tettem. Nem tudtam Őket megvédeni az őrült exétől, aki most ennek köszönhetően elrabolta a lányunkat.

Törni-zúzni szeretnék, de tudom, hogy nem ez a megoldás, és amúgy sem tehetném meg. Hallom a rendőröket, amint a központtal beszélnek, és azt is, hogy a térfigyelő kamerák szerint Gábor milyen irányba indult Miával, nekem pedig ennyi pont elég. Gyors léptekkel indulok el, mert tudom, hogy ameddig nem hozom vissza a lányunkat, addig képtelen leszek Anna szemébe nézni. Istenem, csak ne legyen semmi baja Miának!

 

Az utcákat járom, miközben próbálok Gábor fejével gondolkozni. Tudom, hogy nem ostoba ember, így feltételezem, hogy néhány napig meg akarja húzni magát, és mivel gyalog haladt az utcákon, valószínűleg a közelben lehet.

Leülök egy padra, és előveszem a telefonomat. Egy újszölöttel nem lehet az utcákon, szállásra van szüksége, így a közelben lévő szállodákat, moteleket, panziókat térképezem fel. Nem tudom melyikben lehet, és az is lehet, hogy téves a logikám, de az egyik legközelebbi szálloda felé igyekszem.

- Jó estét - lépek a recepcióhoz.

- Jó estét - csillan fel azonnal a lány szeme a pult mögött, de nem veszek tudomást a rajongásról a szemében. - Van-e olyan férfi vendégük, aki egy kisbabával érkezett? - Térek azonnal a lényegre.

- Sajnálom Mr Jenkins, de semmiféle információt nem adhatok ki a nálunk tartózkodó vendégekről - rázza a fejét a lány.

- Molly - olvasom le a nevét a kitűzőjéről. - Egy férfi elrabolta az újszölött lányomat, és tudni akarom, hogy ebben a szállodában szállt-e meg - magyarázom ingerülten, mire együttérzés csillan a szemében.

- Rendben - bólint. - Járt itt egy férfi egy kisbabával, körülbelül másfél órája, és szállást keresett, de mivel nincs szabad szobánk, ezért ajánlottam neki egy másik hotelt. Itt a cím - nyom a kezembe egy papírt.

- Köszönöm Molly - bólintok, majd sarkon fordulok, kirohanok az épületből, fogok egy taxit, és a megadott címre vitetem magam.

Amikor odaérek legalább öt rendőrautót pillantok meg, és tudom, hogy jó helyen járok. Sietve lépek be az előtérbe, de már csak azt látom, hogy egy hátrabilincselt kezű férfit vezetnek kifelé, mögöttük pedig egy rendőr a kislányomat fogja a kezében, aki torka szakadtából ordít. Mia sírására olyan düh árasztja el a testem, hogy gondolkodás nélkül indulok meg Gábor felé, és kész vagyok rá, hogy addig üssem, ameddig csak lélegzik.

- Nem jó ötlet - lép elém a már ismerős rendőr, mielőtt még elég közel kerülhetnék. - A feleségének és a lányának szüksége van magára - mondja nekem, miközben Gábor önelégülten vigyorogva megy el mellettünk. - Az a szemétláda még csak azt sem érdemli meg, hogy megüsse. Tudom, hogy maga ennél okosabb. Kinéz neki egy szép kis börtönbüntetés, aztán pedig tiltólistára kerül, és soha többé nem jöhet vissza az Államokba - próbál megnyugtatni.

- Túl olcsón megússza - mondom, dühtől remegő hangon.

- Igen - bólint a rendőr.

Mélyet sóhajtok, és becsukom a szemem. Minden porcikámban remegek az elfojtott dühtől, de tudom, hogy bármennyire is szeretném, nem bíráskodhatok önhatalmúlag, hacsak nem szeretném az éjszakát a rácsok mögött tölteni.

- Uram - szólít meg egy női hang, és amikor kinyitom a szemem, egy mentős hölggyel találom szembe magam, aki a kislányomat tartja a karjaiban, és felém nyújtja. - Minden rendben a lányával.

- Mia - ejtem ki lassan a nevét, majd óvatosan magamhoz ölelem. - Nincsen semmi baj, kicsim. Itt vagyok édesem. Itt van az apukád - sírom el magam, de egyáltalán nem szégyellek egyetlen könnycseppet sem.

- Jöjjön, elvisszük a klinikára - int a rendőr a kijárat felé, én pedig bólintok.

Teljesen kikapcsolok, és csak Miára figyelek, aki lassan megnyugszik az ölelésemben, és békés álomba szenderül. Minden egyes lélegzetvételével én is nyugodtabb leszek, és hálát adok Istennek, amiért nem lett semmi baja a hercegnőmnek.

- Köszönöm - bólintok a rendőröknek, amikor megérkezünk, majd sietős léptekkel igyekszek Anna szobája felé, ahol legnagyobb meglepetésemre, már utcai ruhába felöltözve, és a cuccait pakolgatva pityereg.

- Bébi - szólítom meg, mire ijedten kapja felém a fejét. Amikor Miát is észreveszi egyszerűen összecsuklik, és a padlóra rogyva zokog fel.

Ezer darabra törik a szívem, ahogy figyelem Őt. Azonnal mellé térdelek, a karjaiba adom a kislányunkat, és átölelem mindkettejüket. Újra könnyek hullanak a szememből, és megkönnyebbülés árasztja el a testem. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna ez az eset. Hallottam a rendőröket, hogy Gábor mit tervezett, hogy milyen feljegyzéseket találtak nála, hogy milyen sorsot szánt az én kislányomnak. Csak felkészületlenül érte, hogy ilyen hamar megszületett Mia. Egy hét múlva már nem biztos, hogy ilyen szerencsések lettünk volna, ha készen állt volna a tökéletes terve, akkor lehet elveszítettük volna Miát.

- Ne haragudj - esedezem Anna bocsánatáért néhány perccel később.

- Nem csináltál semmi rosszat - bújik hozzám még közelebb, és hallom a hangjában az értetlenkedést.

- Nem védtelek meg Titeket - rázom a fejem, és a bűntudatom elhatalmasodik felettem.

- Visszahoztad a lányunkat - emeli fel a fejét, és mélyen néz a szemembe.

- A rendőrök után értem oda - tiltakozok azonnal. - Nem csináltam semmit, csak majdnem börtönbe kerültem - fújtatok. - Be kellett volna vernem azt az önelégült pofáját - adok hangot a gondolataimnak. - Megérte volna.

- Akkor nem lennél most itt velünk - suttogja Anna megtörten. - Hát nem érted, hogy mennyire szükségünk van most rád? - Kérdezi úgy, mintha a világ legbutább embere lennék, aki nem érti a nyilvánvalót. - Azt akarom, hogy most azonnal hazavigyél minket - támasztja a homlokát az enyémnek. - Azt akarom, hogy Mia végre nyugodtan aludhasson, én pedig a karodba akarok bújni, és azt akarom, hogy addig ölelj, ameddig minden félelmem eltűnik. Csak te vagy képes ezt nekem megadni, és szükségem van rá. Szükségem van rád - súgja a számba.

- Bébi... - simítom a kezem az arcára, de a szavai után sem tudom hova tenni a mérhetetlen bűntudatomat, amit lát rajtam.

- Szeretlek Tyler, és mint a leendő feleséged megtiltom neked, hogy ostorozd magad. Semmi jogod hozzá. Ha úgy érzem bűnös vagy valamiben, meg fogod kapni a büntetésed, ebben biztos lehetsz, de ez nem az a pillanat, most az erődre van szükségem, mert az enyém fogytán van - mondja, és az ajkai az enyémen mozognak, annyira közel vagyunk egymáshoz.

Hirtelen csókolom meg, a számat erősen nyomom az övére, és talán percekig, egyetlen mozdulat nélkül pihentetem az ajkaimat az övén. Annyira szeretem ezt a nőt, hogy azt érzem túlcsordulnak az érzelmeim.

Soha életemben nem éreztem még ennyire teljesnek magam. Mindent megtennék ezért a csodálatos nőért, és a kislányunkért. Az pedig, hogy velem látja a jövőjét, hogy velem akarja leélni az életét, olyan megnyugvást jelent, amire mindig is vágytam. Imádom a gondolatát, hogy ezentúl a családom otthon vár majd rám, hogy hozzájuk mehetek haza, hogy gondoskodhatok róluk, hogy velük lehetek.

- Menjünk haza - nyomok egy puszit a homlokára, és még szorosabban ölelem mielőtt elindulnánk.

 

Egy órával később megkönnyebbülten lépünk be a lakásomba. A kezemben lévő cuccokat csak ledobom a nappaliban, majd a hálóba indulok Anna után. Amikor belépek látom, hogy Miát az ágyunkra fekteti, majd lerúgja magáról a cipőt, és ruhástól bújik a kislányunk mellé. Nagyot sóhajtva csukja be a szemét, én pedig nekidőlök az ajtó keretének és csak nézem Őket. Életem két legfontosabb embere biztonságban, békésen pihen az ágyamban.

- Gyere ide - kéri Anna halkan, miközben felnéz rám.

Megszabadulok a cipőmtől, elbarikádozom párnákkal az ágy azon szélét amelyikhez Mia közelebb van, megkerülöm az ágyat, Anna hátához simulok, majd a karomat átemelem a derekán, átölelve mindkettejüket. Csókot nyomok Anna tarkójára, becsukom a szemem, és az illatát belélegezve lassan megnyugszom.

- Szeretlek - motyogom a bőrébe percekkel később, és meglep, amikor válaszol, mert azt hittem, hogy már rég alszik.

- Mi is szeretünk Téged, Tyler - kulcsolja össze az ujjainkat, bennem pedig ekkor tudatosul, amit mindvégig tudtam. Soha többé nem tudnék nélküle élni.