Jégszív - 19. Fejezet

Sajnálom

A szüleim felett, a reggeli után, Tina azonnal átveszi az irányítást, így kényelmesen van időm elkészülni, összeszedni magam, és dél körül elindulok, mert már nem bírok tovább otthon ülni.

Nagyot sóhajtok, amikor lelassít a taxi, kifizetem a sofőrt, és egy örökkévalóságnak tűnik, mire az alacsonyan ülő autóból kimászok, aztán egyenesen a hatalmas, kétszintes áruházba megyek, ahol szebbnél szebb dolgokba botlok. Képtelen vagyok csak úgy elmenni az aranyos ruhácskák mellett, ezért egy picit elveszek a sorok között, ami a Tylerrel való találkozómról is sikeresen eltereli a figyelmem.

Mire mindent átnézek legalább tíz darab babaruha van a kosaramban, és kissé bűntudatom is van, mert tudom, hogy nem lenne rá szükség, de ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy ha Mia kinövi őket, akkor odaadhatom majd olyan szülőknek, akik kevésbé tehetősek, akiknek szükségük van még a legapróbb segítségre is.

Végül ráveszem magam, hogy az egyik információs pulthoz vegyem az irányt, ahol a megrendelt dolgaim felől érdeklődök. Egy kis türelmet kérnek, én pedig bólintva jelzem, hogy csinálják csak nyugodtan a dolgukat. Bámészkodni kezdek, amikor egy ismerős szempárba ütközik a tekintetem. Mintha villám csapna belém, még levegőt is elfelejtek venni, és fogalmam sincs mit csináljak, amikor meglátom, hogy megindul felém.

- Szia - köszön halkan, óvatosan, mintha azt várná, hogy elrohanok, pedig beleegyeztem a találkába.

- Szia - viszonzom a gesztust, miközben jól végigmérem a férfit, akit még mindig hihetetlnül szeretek, pedig lehet, hogy nem kellene. Tegnap nem volt időm jól megfigyelni, de most nincs menekvés. Nagyon fáradtnak, és kimerültnek tűnik, mint aki napok óta nem alszik, és legszívesebben magamhoz ölelném, de ugyanakkor ott van bennem az a tüske, ami miatt mégis elrohannék. Már napok óta ez a két véglet jellemzi az érzelmeimet, és nem tudom, hogy valójában melyikhez állok közelebb.

- Tényleg beszélnünk kellene, mennyi idő, amíg...- kezd bele.

- Eltűnt a szakállad - vágok közbe, mert nagyon zavarban vagyok.

- Kikapott a csapat a hétvégén - simít végig az arcán.

- Hölgyem, a rendelése megérkezett, és mindent rendben találtunk vele - jelenik meg a segítőkész dolgozó, akivel néhány perce beszéltem. - A pénztárnál rendezheti a számlát, és átveheti az árut.

- Köszönöm - bólintok, és elveszem a papírt, amit a kezembe nyom. Szó nélkül elindulok, de tudom, hogy Tyler a nyomomban van, minden részem bizsereg a közelségétől.

A pénztárnál gyorsan végzek, és szerencsére az sem okoz fennakadást, hogy mégis igénybe veszem a bolt által kínált összeszerelési funkciót, ám így várnom kell még két napot, mire kijönnek és mindent a helyére tehetek. Tyler felszisszen, amikor meghallja a témát, hiszen úgy volt, hogy Ő fogja ezt a munkát elvégezni, de látszólag nem veszek tudomást a reakciójáról.

Amikor kilépek a boltból a babaruhákkal teli zacskóval a kezemben várakozóan nézek rá.

- Erre parkolok - mondja színtelen hangon, én pedig legszívesebben elbújnék előle, hogy kedvemre kisírjam magam. Túl fájdalmas vele lennem, de tudom, hogy ezen a beszélgetésen túl kell esnem, mert ki kell derítenem az igazságot. Szeretném, ha boldog vége lenne ennek a napnak, de ehhez az kell, hogy vásárra vigyem a bőrömet. Nagyon remélem, hogy nem fog jobban megbántani.

- Rendben - suttogom, és követem az autójáig, már üres kezekkel, mivel a babaruhákat elvette tőlem. A közelben parkol, és hamarosan útnak is indulunk. Nem beszélgetünk, csendben utazunk, és bár nem ismerem annyira New York utcáit, az mégis feltűnik egy idő után, hogy kifelé tartunk a városból.

- Hova viszel? - Töröm meg a csendet idegesen, mire a szeme sarkából rám pillant.

- Szeretnék neked mutatni valamit - mondja halkan. - És amúgy is megérdemlek egy rendes esélyt, hogy elmagyarázhassam, hogy mekkorát tévedtél, amikor kidobtál, így legalább nem lesz hova rohannod - közli, és érzem a fájdalmat a hangjából.

Nem tudom, hogy mit mondjak erre, talán tényleg nem volt jó ötlet elrohannom, de akkor ez tűnt az egyetlen lehetőségnek. Nem akartam a közelében lenni, és annyira tisztán láttam, hogy vége köztünk mindennek, de most össze vagyok zavarodva. Haragszom rá, mert átvert, és nem mondta el az igazat, de ugyanakkor Tina álláspontja teljesen megzavart. Mi van, ha van erre hihető magyarázat? Mi van, ha tényleg szeret minket? Mi van ha hülyeséget csináltam, amikor szakítottam vele?

Bármennyire is nem akarom, mégis szeretem Őt, szeretném, hogy mindent rendbe hozzon közöttünk, szeretnék megbocsátani, szeretnék hozzábújni, szeretném megcsókolni, mindent vele szeretnék, de lehet, hogy mindez a beszélgetésünk után is csak egy álom marad.

 

Tíz perccel később lassít az autó, és egy épülő háznál állunk meg, ahol Tyler azonnal kisegít a kocsiból és a kezemet fogva maga után húz. Éget az érintése, de közben annyira jól esik a bőre az enyémen. A munkások az egyik furgon mellett ebédelnek, Tyler int nekik, de nem áll meg, ameddig bent nem állunk a ház közepén, ahol nem vagyunk szem előtt. A ház alapja, illetve falai állnak, és az amerikai szokáshoz híven egy faszerkezetről beszélhetünk a falakat tekintve, ami azért könnyen átláthatóvá teszi a helyet.

- Hol vagyunk? - Kérdezem, de valahol sejtem a választ.

- Azt hittem Rubyval fogom leélni az életemet, hogy egy tucat gyerekünk lesz, és megéljük az amerikai álmot - mondja ahelyett, hogy válaszolna a kérdésemre, én pedig a karjaimmal ölelem át magam. Félek, hogy össze fogok törni, ha a történet végére ér. - Minden tökéletesen alakult, a dolgok szépen haladtak, megkértem a kezét, terveztük az esküvőt, már a gyerekeken gondolkodtam, amikor az egyik csapattársam felhívott, hogy Rubyt egy másik férfival látta a városban. Mai napig nem tudom, hogy ki volt az a fickó, de természetesen nagyon sértette a büszkeségem, hogy nem vagyok elég a nőnek, aki akkor a világot jelentette nekem. Hosszú hetekig nem szóltam róla Rubynak, mert féltem, hogy minden borulni fog, és annyira könnyű volt a megszokott életemet élni, hogy nehéz volt kilépnem a konfortzónámból - sóhajt. - Aztán az egyik este éppen a vacsorát készítette, amikor a telefonja üzenetet jelzett, én pedig nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg, ki keresi. Valami Lucas írt neki, hogy nagyon sajnálja, hogy az aznap esti találkájuk elmaradt és nagyon reméli, hogy hamarosan bepótolják. Miattam nem tudott elmenni akkor, mert otthon voltam, ahelyett, hogy a szokásos kanbulira mentem volna péntek este - magyarázza, és a tekintete a távolt fürkészi. - Nagyon dühös lettem, és kérdőre vontam. A vicc, hogy nem tagadott semmit, de végig engem hibáztatott, mert elhanyagoltam, mert nekem a hoki a mindenem, mert rideg vagyok vele, mert soha nem érezte szeretve magát, és Lucas egy fél év alatt többet adott neki érzelmileg, mint én az évek alatt. Ő mondta, hogy olyan jeges a tekintetem, hogy nem is lepi meg, hogy semmi melegségre nem vagyok képes - teszi hozzá, nekem pedig végigfut az agyamon, hogy mennyi törődést kaptam már ettől az embertől. - Aztán közölte, hogy el akar hagyni, majd hogy az utolsó ütést is bevigye, kárörvendően kijelentette, hogy Lucas gyermekét várja - mondja, én pedig sírni kezdek. - Annyira ledöbbentem, hogy egy pillanatig szólni sem tudtam, aztán közöltem vele, hogy tűnjön el a lakásomból, és hogy remélem soha nem látom többé - ejt ki minden szót lassan, és legszívesebben odamennék hozzá, hogy megöleljem és megvígasztaljam. - Nagyon idegesen hagyta el a lakást, kint tombolt a vihar, de bele se gondoltam, hogy baja eshet, én csak azt akartam, hogy mínél távolabb legyen tőlem. De amikor egy óra múlva megjelentek a rendőrök az ajtómban és közölték hogy mi történt, minden, amire gongolni tudtam, hogy az én hibám volt - csuklik meg a hangja. - Azok voltak az utolsó szavaim hozzá, hogy remélem soha többé nem látom - mormogja halkan.

- Tyler - suttogom a nevét, mire lesüti a pillantását.

- Hosszú ideig hatalmas bűntudattal éltem, és senkinek nem meséltem el az utolsó esténk történetét, mert önző módon nem akartam, hogy engem hibáztassanak. Aztán amikor fény derült a babára, és mindenki csak még jobban sajnálni kezdett egyszerűen beteggé tett a tudat, hogy valójában utálniuk kellene, mégis mindenki engem próbál pátyolgatni - meséli idegesen. - Tudtam, hogy én tehetek mindenről, és nem akartam másokat is bántani. Bezárkóztam, és csak a hokinak éltem, az egyetlen dolognak, amit valamilyen csoda folytán nem tudtam elrontani, amiben jó voltam. Már hónapok óta nem találkoztam a családommal, amikor megjelent az egyik edzésemen a testvérem, és a felesége, akinek a kezében egy apró rózsaszin csomag volt - mosolyodik el halványan. - A keresztlányom hozott vissza az életbe, vonzott a családom felé, és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy mégiscsak képes vagyok a szeretetre - sóhajtja. - Lassan minden visszatért a rendes kerékvágásba, és minden nap egyre könnyebbé vált a napi rutin elvégzése. Kezdtem jól érezni magam, újabb hónapok teltek el, amik évekbe fordultak, a keresztlányom szépen fejlődött, minden lecsendesedett, míg aztán egy nap be nem ragadtam egy liftbe egy csodálatos lánnyal - néz fel rám, nekem pedig nagyot dobban a szívem Tylerért. Meg akarom ölelni, de félek megmozdulni.

- Sajnálom - suttogom, de Ő csak folytatja:

- Nem második esélyként tekintek rátok, hanem egyszerűen azt érzem, hogy nekem veletek kell lennem, hogy vigyáznom kell rátok. Úgy érzem, mintha mindig is hozzád, hozzátok tartoztam volna. Amióta megláttalak abban a liftben, nem tudtam elfelejteni az arcodat, és időről időre eszembe jutottál a babáddal és a félelmeiddel együtt. Tudni akartam mi van veletek, tudni, hogy jól vagytok, hogy nincs semmi bajotok, annyira örültem, amikor újra összefutottunk abban a kocsmában... Ruby halála után teljesen összetörtem, nagyon sokáig a padlón voltam, nem volt értelme az életemnek. Most pedig azt érzem, hogy megint van miért, van kiért élnem, és én csak biztonságban akarlak tudni titeket. Annyira szeretlek titeket Anna, kérlek ne hagyj el emiatt. Bármit megteszek, csak kérlek ne zárj ki az életetekből, nem tudok... Nem akarok nélkületek élni. Ha bármi történne veletek én abba belehalnék - csuklik el a hangja, és nem tud tovább beszélni. Kétségbeesve néz rám, és szinte egész testében remeg, de olyannyira, hogy félek, hogy össze fog esni.

Sosem láttam még ennyire gyengének vagy összetörtnek, és így látni a férfit, aki bátrabb mint egy oroszlán, aki mindig erősnek mutatja magát, aki mindig, mindenkiről gondoskodik, az számomra is megrázó. Sosem titkolta az érzéseit irántam, ám így látva őt, tudom, hogy minden szó igaz, amit most Rubyról mesélt, és már azt is értem, hogy a szülei miért nem tudnak minderről. Fél, hogy elítélnék, fél, hogy Őt hibáztatnák, ahogy Ő teszi ezt már évek óta saját magával.

- Szeretlek - szakad ki belőlelem az érzés, majd hozzá lépek, és amennyire a hatalmas pocakomtól tudom, szorosan átölelem, és az ő karjait is azonnal megérzem magam körül.

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek - suttogja, fejét a nyakamba fúrva és úgy szorít magához, mintha félne, hogy a következő pillanatban eltűnök. A súlya rám nehezedik, és érzem, hogy nem tudja megtartani magát, így lassan leereszkedünk a földre, az ölébe ültet, és csak öleljük egymást.

- Soha nem fogsz elveszíteni minket - súgom neki. - Ne haragudj rám az elmúlt napok miatt. Én csak annyira dühös lettem, és nem hallgattalak meg, ami tudom, hogy hatalmas hiba volt, de ígérem, hogy nem fog előfordulni többé - kérek bocsánatot, de csak megrázza a fejét, picit elhúzódik, és megcsókol.

Ez a csók pedig minden fájdalmat, kétséget, és dühöt kiöl belőlünk, amit az elmúlt napokban felhalmoztunk. Annyira jó érzés, ahogy az ajka az enyémen mozog, ahogy az erős karjaival magához láncol, hogy legszívesebben soha nem engedném el.

- Akkor még így is akarsz engem? - Kérdezi végül kétkedve, és tudom, hogy a bűntudata még mindig benne él.

- Ami Rubyval történt az egy szörnyű baleset volt, szerencsétlen véletlenek sorozata, ami sajnos ilyen tragédiával ért véget - fogom a két kezem közé az arcát, de hiába keresem a tekintetét, szorosan becsukja a szemét. - Nézz rám - kérem, mire lassan találkozok a gyönyörű szempárral. - Abban a helyzetben minden ember így reagált volna. Sokszor mondunk olyan dolgokat, amiket nem gondolunk komolyan, de abban a helyzetben valószínűleg senki nem lett volna elnézőbb Rubyval. Tudom, hogy nem kívántad a halálukat, soha nem ártottál volna nekik, csak dühös voltál, de te egy jó ember vagy Tyler. Megérdemled a boldogságot, és azt akarom, hogy velem és a kislányunkkal legyél boldog. Szükségünk van rád - mondom, neki pedig remény csillan a szemében.

- Szeretlek - súgja a számba, és becsukja a szemét, ahogy homlokát az enyémnek dönti. Nem tudom meddig ülünk ott a földön, de aztán kényelmetlenné válik a pozíció, én pedig kénytelen vagyok felállni. Tyler is leporolja magát, majd ismét magához ölel.

- Hol vagyunk? - Teszem fel újra a kérdést.

- Az új otthonunkban - mosolyodik el először, és megjelenik a gödröcskéje is, amit annyira imádok. Újra körbenézek, és egyre ismerősebbek a ház vonalai.

- Ez az a ház, amit neked terveztem? - Kérdezem döbbentem, mert fogalmam sem volt róla, hogy már elkezdődtek a munkálatok.

- Nekünk - simítja a kezét a hasamra, miközben határozottan bólint egyet.

- Nem is tudtam, hogy már ennyire benne vagy a dolgokban - nézek körbe, miközben a munkások visszaszállingóznak az építményhez.

- Mire várjak? - Puszilja meg a homlokom, én pedig szórakozottan megrántom a vállam, és ismét szorosan átölelem. Annyira hiányzott már az erős karja a testem körül.

- Anyukádék egy hisztis libának tartanak ugye?! - Mormogom a mellkasába.

- Fogalmam sincs, hogy mit gongolnak - sóhajtja. - Amikor felébredtem, és se téged, se a cuccaidat nem találtam sehol, anyát azonnal kérdőre vontam, hogy mit csinált veled. Aztán amikor kiejtette Ruby nevét a száján, akkor tudtam, hogy minden a feje tetejére állt, és nem láttam a dühtől - meséli. - Jól összeszidtam, és én is elrohantam, azóta pedig nem beszéltem vele - húzza el a száját. - Nem fogom kitenni az ablakba, amit ezért kapni fogok...

- Hívd fel, és kérj elnézést - kérem meg határozottan. - Nem az Ő hibája volt - védem meg azonnal az anyukáját.

- Tudom - sóhajt megadóan. - És a te szüleid? Apukád nem akarja jól ellátni a bajom?! - Kérdezi félig elviccelve a dolgot, de látom, hogy komolyan érdekli a dolog.

- Azt mondtam nekik, hogy azért nem tudsz találkozni velük, mert nagyon szoros az időbeosztásod, ők pedig nem kérdeztek semmit - válaszolom, mire döbbenten néz rám.

- Nem mondtad el nekik? - Értetlenkedik.

- Nem - sóhajtom. - Tinával beszéltem erről az egészről először, Ő pedig ráébresztett arra, hogy rosszul tettem, hogy nem hallgattalak meg, és egyre bizonytalanabb lettem azzal kapcsoltban, hogy jól reagáltam-e le a szituációt, vagy sem. Anyának persze már a reptéren az volt az első kérdése, hogy hol hagytalak... - forgatom a szemem, mire felnevet. - Amúgy mióta mutattam neki rólad képet teljesen odavan érted - vigyorgok, mire egy gödröcskés mosoly a válasz. - Szóval a lényeg, hogy nem akartam, hogy rosszat gondoljanak rólad, és bennük maradjon az érzés veled kapcsolatban, ha valójában nincs is erről szó - mondom, Ő pedig csak mosolyog.

- Köszönöm, bébi - nyom egy puszit a számba.

- Amúgy számíthatok még valami titokra?! - Szúrom oda, mert azért még mindig bennem van a tüske.

- Nem - rázza a fejét azonnal. - És ne haragudj rám - dönti a homlokát az enyémnek. - Nincs több titok.

- Ajánlom is hogy ne legyen - lopok egy puszit, hogy elvegyem az élét ennek a beszélgetésnek, mire rám mosolyog. - Az anyukám mindig azt mondja, hogy egy jó kapcsolat alapja a bizalom, és igaza is van, de számomra a kommunikáció is pontosan ugyanilyen fontos. Nem hiszem, hogy valaha elő fog fordulni velem, de ha mégis azt fogom érezni, hogy ez a kapcsolat nekem már nem megy, akkor azt jelezni fogom, még mielőtt meggondolatlan dolgot tennék - célzok, és tudom, hogy tudja miről beszélek. Azt érzem, hogy szüksége van arra, hogy ezt kimondjam: - Soha nem árulnálak el - simítom a kezem az arcára.

- Szeretlek - súgja a számba, és újra megcsókol.