Az első - 16. Fejezet

Sziasztok!

 

Nem tudjátok rólam, de hatalmas Real Madrid szurkoló vagyok, és egy álom vált valóra tegnap este, amikor Sergio Ramos a magasba emelte a trófeát. Kellett ez egy ilyen vegyes érzésű szezon végére! Minden esetben a mennyekben járok ha erre gondolok! :D

De nem untatnám azokat, akik nem igazán érdekeltek a foci világában!

A következő rész pénteken fog érkezni, családi okok miatt nem tudom korábban hozni. Mindenkinek kitartást a következő hétre!

 

Kellemes olvasást,

Aida

 

 

 

Béke

 

 

- Maja, kérlek, gyere és játssz velünk megint - fogja meg a kezem Fanni, az egyik kislány, aki az anyukájával kicsivel később érkezett az intézménybe, ahova engem is elhelyezett a rendőrség. - Peti mindig csal, ha te nem vagy ott - mondja aranyosan az alig öt éves kislány, aki a családjában uralkodó káosz ellenére még mindig életvidám. Mindez természetesen az anyukájának köszönhető, aki nem hagyta, hogy az erőszakos férje bántalmazásából a kislány bármit is megtapasztaljon.

- Na, gyere, játsszunk - fogom meg a kezét, és elindulunk az egyik asztal felé, amin egy társasjáték van kiterítve. - Petit meg csak bízd rám! - Kacsintok, mire felnevet.

Eszméletlen aranyos, szőke kislány, hatalmas kék szemekkel, aki sohasem tenné le a kezéből a plüssmaciját, ami látszólag már túlélt néhány komoly megrázkódtatást, de hősiesen viselt mindent.

Az elmúlt három hónapban nagyon sok új dolgot tapasztaltam meg ebben a létesítményben. Kati néni egy tüneményként egyengeti a mindennapjaimat itt, így sosem unatkozom.

Egyfajta rendszer alakult ki az életemben, ami megkönnyíti a várakozást. Kati nénivel minden reggel pontban hatkor kelünk, hogy hétre minden elő legyen készítve a reggelihez, aztán amikor nyolckor az ebédlő megtelik, örömmel figyeljük, ahogy minden ételt eltüntetnek az intézményben tartózkodó nők, gyerekek, és dolgozók. Aztán, amikor már mindenki jóllakottan távozik, Én elkezdek mosogatni, míg Kati néni az ebéd hozzávalóit kezdi el előkészíteni. Miután az ebéd lement, a folyamat megismétlődik a vacsorával, mely általában valami hideg étel, így hamar elkészülünk vele.

A délutánjaim általában szabadok, Én pedig hasznosan töltöm őket. Mindig kitalálok valamit az unatkozó gyerekek számára, akik jól érzik magukat játék közben, az anyukák pedig hálásak a nyugalomért, melyet a programjaim nyújtanak nekik.

Volt alkalmam több nővel is beszélgetni, és iszonyú, megrázó dolgokat meséltek, én pedig, ha a magam módján is, de próbálok segíteni.

Természetesen minden tevékenységemet egyeztettem az intézményvezető asszonnyal, akinek az első reakciója az volt, hogy minden segítségért hálás, de nem tud nekem fizetni. Eszembe sem volt semmiért fizetést kérni, amit vele is közöltem. Rettentően hálás vagyok, hogy befogadtak, még ha nem is önszántukból tették, és igyekszem megkönnyíteni az itt lévők életét, amennyire csak lehet.

- Maja - hallom meg az intézményvezető asszony hangját, így fájdalmas búcsút veszek a gyerekektől, és követem őt az irodájába.

- Tessék? - Lépek be a helyiségbe, de azon nyomban le is fagyok.

Tomival, és Ádámmal találom szembe magam, akik az iroda két kényelmes foteljében terpeszkednek.

- Szia! - Köszönnek mindketten, mire talán kissé magamhoz térek.

Csak biccentek feléjük, mert érzem, hogy nem lennék képes kipréselni magamból egy értelmes hangot sem.

- Magadra hagylak az Urakkal - mosolyog rám a főnökasszony - ha szükséged lenne valamire, csak szólj! - Veregeti meg a vállam, majd kilép a szobából.

- Ülj le Maja - int Tomi az egyik üres szék felé, de csak megrázom a fejem.

Nem szándékozom annál több időt ebben a szobában tölteni, mint amennyit muszáj. Nincs kedvem csevegni. Csak mondják el, hogy mit keresnek itt, aztán pedig hagyjanak békén.

- Mi történt? - Találom meg a hangom, és a pillantásomat le sem veszem Tomiról, miközben Ádám tekintete szinte lyukat éget belém.

- Lezártuk a nyomozást, és nagyon úgy néz ki, hogy az ügyet gyorsított eljárásban fogják tárgyalni - kezd magyarázatba. - Ami számodra annyit jelent, hogy körülbelül két hét múlva érted fogunk jönni, és tanúvallomást kell tenned a bíróság előtt. A gyanúsítottakkal nem kell találkoznod, szembesítésre nincs szükség, a rajzod a tetoválásról tökéletesen meggyőző, ugyanis az állításaidat az egyik térfigyelő kamera, ami valami csoda folytán működött, megdönthetetlenül alátámasztja - meséli.

- Ha vallomást tettem, és haza megyek, továbbra is rettegnem kell majd attól, hogy valaki az életemre tör? - Kérdezek újra, de most is Tominak szegezem a kérdést.

- Nem vállalhatok valami olyan fölött garanciát, ami fölött nincs hatalmam - rázza meg a fejét Tomi, és kíméletlenül kimondja az igazságot, mire Ádám nagyon csúnyán néz rá. - Hosszú évekig be lesz zárva az az alak a négy fal közé, és valószínűleg sosem leszel a szíve csücske, de nem járna jól, ha újra rád küldene valakit. Hidd el nekem, hogy tisztában volt az elkerülhetetlennel - mondja nekem magabiztosan, amitől egy kicsit megnyugszom. - Amikor behatoltunk a lakásába olyan volt mintha várna minket - meséli elmerengve.

- Ennyi? - Kérdezem, mert nincs kedvem megvárni, ameddig beáll egy kínos csend.

- Ennyi - bólint Tomi, és ott bujkál egy kis mosoly a szája szegletében.

- Rendben, most dolgom van - fordulok sarkon. - Kösz mindent - teszem még hozzá a vállam fölött visszaszólva, majd egyenesen megyek is a Kati nénivel közös szobámba, ahova bezárkózom. Lihegve dőlök az ajtónak, és magam elé bámulva próbálom összegezni magamban, az előbbi eseményeket.

Kopogás zaja üti meg a fülem, mire akkorát ugrok, hogy majdnem átesek az ágyamon. Tudom ki van az ajtó másik oldalán, és őszintén szólva nem akarok vele beszélni. Én akkor befejeztem vele, amikor kiderült, hogy házas ember.

- Kérlek - hallom meg a hangját. - Tudom, hogy nincs kulcsra zárva az ajtó, de nem akarok betörni a személyes teredbe - sóhajt. - Nem fogok bemenni, ha nem adsz rá engedélyt, de nagyon szeretném megmagyarázni ezt az egészet. Ennyit megérdemlek. Elmondom az én verziómat, aztán ha még mindig úgy érzed, akkor ugyanúgy semmibe vehetsz a továbbiakban, és én megígérem, hogy soha többé nem foglak zaklatni - fejezi be, és várja a válaszomat.

Valójában, kíváncsi vagyok a magyarázatára, még ha ez semmin sem változtat, és azt hiszem, hogy ennyit megérdemel, ha már majdnem meghalt miattam. Nagyot sóhajtva nyitom ki az ajtót, majd meglepődött arcára bámulok.

Annyira fáradtnak és kimerültnek tűnik, hogy végképp megesik rajta a szívem. A bal karja fel van kötve, és amikor intek neki, hogy jöjjön beljebb, akkor bicegve lép pár lépést a szoba közepe felé.

- Köszönöm, hogy meghallgatsz - mondja, én pedig biccentek.

Leülök az ágyamra, majd várakozóan nézek rá, mire közelebb sántikál hozzám, és leül mellém. Kicsit hátrébb húzódok, amikor majdnem hozzám ér, Ő pedig fájdalmas arccal néz rám, bár lehet mindez csak azért van, mert fizikai fájdalmai vannak.

- 20 éves koromban ismertem meg Barbit, még mindketten iskolába jártunk, imádtunk bulizni, és nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk. Alig egy év múlva pedig elvettem feleségül, mert teherbe esett. Az apámat konkrétan egész életemben nem érdekelte, hogy élek-e vagy halok, én pedig nem akartam ilyen lenni. Azt akartam, hogy a gyermekem egy rendes családba szülessen - magyarázza, nekem pedig elakad a lélegzetem. Nem csak egy férj, hanem apa is. Nagyot nyelek, és tovább fürkészem az arcát, miközben Ő tovább beszél: - A terhesség alatt minden rendben volt, de aztán amikor a nyolcadik hónapban elment az aktuális vizsgálatra, akkor a bábának nem volt szívhangja. Nem tudjuk, hogy konkrétan mi történt, mert nem akartuk a gyermekünket annak kitenni, hogy felboncolják. Egyszerűen elfogadtuk, hogy ennek így kellett történnie - sóhajt, nekem pedig kibuggyannak az első könnycseppek a szememből. - A következő egy év valami borzasztó volt, nehezen maradtunk meg egymás közelében, de mivel engem nem így neveltek a nagyszüleim, nem a könnyebb utat választottam. Próbáltam dolgozni a kapcsolatunkon, és amikor észrevette az erőfeszítéseimet, akkor Ő is hajlandóbb lett. Közben mindketten befejeztük az iskolát, és elkezdtünk dolgozni, ami kialakított egy kényelmes rendszert az életünkben. Teltek az évek és már azon kaptam magam, hogy hét éve házas vagyok - nevet fel keserűen. - Tudod, eddig azt hittem, hogy a hetedik évvel kapcsolatos babonás gondolatok csak kitalációk, de aztán Barbi újra felhozta a gyerek témát. Én szerettem Őt, de amikor gyerekekről kezdett el beszélni, megrémültem. Akarok gyerekeket, imádom Őket, és már alig várom, hogy magamhoz öleljem a sajátjaimat, de akkor megértettem, hogy nem Barbi az a nő, akivel ezt elképzelem. Szóval amikor ezt magamban is letisztáztam, akkor megemlítettem neki a válást. Ő gyereket akart, Én meg válni, képzelheted milyen szituáció alakult ki - grimaszol. - Egy ideig hallani sem akart róla, aztán nem tudom, hogy hogy, de sikerült meggyőznöm. Már másfél éve húzódik a tárgyalás, és egy hónapja végre kimondták, hogy szabad vagyok, mint a madár - fejezi be a történetet, majd rám emeli a tekintetét, és észreveszi, hogy közben sikerült elsírnom magam.

Óvatosan emeli fel a kezét, majd az arcomra simítja, amire automatikusan csukom le a szemem.

- Miért hazudtál nekem? - Kérdezem.

- Nem tartottam fontosnak, hogy elmondjam - mondja halkan. - Eszembe sem jutott, hogy köztünk bármi lehet, és úgy éreztem egyáltalán nem tartozik rád a magánéletem. Aztán meg minden olyan gyorsan történt, és nem volt alkalmam - csak bólintok. Nem tudom, mit mondhatnék. Igazat kell adnom neki. - Amikor felébredtem a kórházban azt hittem te fogod a kezem, de amikor megláttam Barbit, rögtön tudtam, hogy te már nem vagy ott. Aztán bejött Tomi, és elmondta mit üzentél nekem - hallgat el, én pedig lassan kinyitom a szemem.

- Átverve, kihasználva éreztem magam, és bűntudatom is volt, mert azt hittem, hogy miközben mi... - Megakadok a mondat közepén, mert fogalmam sincs, hogy mit is csináltunk mi valójában. - Szóval, hogy közben téged otthon várt a feleséged.

- Sosem csalnám meg a párom - rázza meg a fejét. - Bár papíron csak egy hónapja vagyok egyedülálló, de én már hónapok óta nem élek együtt Barbival. Számomra ennek a kapcsolatnak már nagyon régóta vége, de nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy Ő ezt nehezen fogadja el – mondja, mire bólintok.

- Hogy vagy? - Nézek a felkötött kezére.

- Most már jól, de gyere ide - mosolyog rám, és az ép karjával közelebb húz. - Neked viszont látom eltűnt a gipszed.

- Leszedtem - rántom meg a vállam, miközben óvatosan ölelem át, és a nyakába fúrom a fejem. Mélyeket lélegzek, és hosszú percekig így maradunk.

- Ó, elnézést - nyílik az ajtó, és megjelenik a szobatársam.

- Semmi baj, Kati néni - húzódok el Ádámtól. - Kati néni, Ő itt Nagy Ádám - mutatom be.

- Üdvözlöm fiatalember - biccent mosolyogva, miközben kezet fognak.

- Részemről a szerencse - mosolyog Ádám is.

- Kislányom, nem is mondtad, hogy ilyen jóképű barátaid vannak - viccelődik, amikor Tomi megjelenik a szoba ajtajában. - Bár tudom, hogy csak attól féltél, hogy lecsapom a kezedről valamelyiket - legyint egyet, én pedig nevetni kezdek.

- Én nőtlen vagyok, és ölni tudnék egy olyan kifinomult hölgyért, mint Magácska - kacsint egyet Tomi.

- Ezek a mai fiatalok - nevet fel Kati néni is, miközben a kötényét veszi fel. - Na, jöjjön csak fiacskám, mutatok én magának olyan hölgyet, hogy elájul - karol bele Tomiba útban kifelé, és bezárja a szoba ajtaját.

- Fél óra múlva indulnunk kell - kiabál vissza Tomi, de aztán követi az idős asszonyt, aki minden bizonnyal el fogja szórakoztatni a maradék harminc percben.

- Imádom ezt a nőt - mondom Ádámnak, aki mosolyogva figyeli, ahogy nevetve letörlöm a könnyeket az arcomról.

Nem mond semmit, csak közelebb hajol, és homlokát az enyémnek támasztva figyeli, hogy hogyan reagálok a közelségére. Nincs okom elhúzódni tőle, már nincs, és amikor észreveszi, hogy nem tiltakozok, ajkaival megtalálja az enyémeket. Nem túl hosszú csók, de annál többet jelent nekem.

- Hiányoztál - húz vissza az ölelésébe, én pedig ismét a nyakába fúrom a fejem.

- Aggódtam érted - vallom be halkan.

- Jól vagyok - súgja. - Kell még egy kis idő, mire teljesen rendbe jövök, de nagy szerencsém van, ugyanis a golyók semmi olyan létfontosságú szervet nem találtak el, ami miatt veszélyben lettem volna.

- Veszélyben voltál - rázom a fejem. - Sok vért vesztettél.

- Van belőle elég - rántja meg a vállát hanyagul, mire egy picit felszisszen.

- Köszönöm - pityergek megint. - Azt sem tudom, hogy hogyan háláljam meg neked ezt az egészet.

- Én tudom - mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Hogy? - Húzódom egy picit hátrébb, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Gyere el velem randizni - vigyorog még jobban, amikor látja a döbbenetem.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet - mondom halkan.

- Miért?

- Mert... - akadok meg, de aztán összeszedve magam folytatom: - annyira máshol tartunk az életben. Te már túlvagy egy házasságon, nekem meg még konkrétan komoly kapcsolatom sem volt. Én még suliba járok, neked pedig már megvan a kész életed - mondanám még tovább, de félbeszakít.

- Szeretsz velem lenni? - Kérdezi egyszerűen.

- Persze, de... - próbálnék tiltakozni, de egy csókkal befogja a számat.

- Ha ennek az egész ügynek vége, kapsz egy tisztességes randit, és utána jöhetsz a kifogásokkal, amiket majd semmibe veszek, rendben? - Kérdezi halkan nevetve.

- Redben - kuncogok én is, majd ismét csókolózni kezdünk.

Így telik el a hátramaradt időnk. Beszélgetünk egy kicsit, de leginkább öleljük, és csókoljuk egymást, ami mindkettőnk közérzetének igen jót tesz.

- Be fogok jönni, szóval ruhákat fel - szakít félbe minket Tomi, majd ahogy a mondat végére ér ki is csapja az ajtót.

Még mindig az ágyon ülünk, én félig-meddig Ádám ölében, és nem húzódunk el egymástól akkor sem, amikor Tomi bevonul a szobába, és megáll velünk szemben.

- Basszus, hogy lehettek ennyire jól neveltek - forgatja a szemét, majd leint minket. - Azt hittem ennél jobb a meggyőzőképességed - néz Ádámra.

- Három lövést kaptam, mit vársz?

- Legalább, hogy a lány félmeztelen legyen - kacsint rám Tomi, mire azonnal Ádám nyakába fúrom a fejem, mert elpirultam. - De cuki - folytatja idegesítő hangon, mire bosszúsan nyögök fel.

- Kifelé - mondja Ádám Tominak, de elneveti magát, és egy puszit nyom a fejemre.

- Jó-jó - nevet Tomi is. - Kint várok az autónál - mondja, majd mint aki jól végezte dolgát, fütyörészve kivonul a szobából.

- Mennem kell - súgja Ádám halkan nevetve.

- Oké - sóhajtok, és felemelem a fejem a válláról. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, de hamar elfelejtem a zavarom, amikor még utoljára megcsókol.