Az első - 11. Fejezet

Sziasztok!

 

Mivel elég jól haladok a folytatással, és lassan a végére is érek a történetnek, így arra gondoltam, hogy nem várakoztatlak tovább titeket! :)

Ebben a részben Ádámmal kapcsolatban derülnek ki nagyon fontos dolgok, de ígérem tartogatok még egy két csavart. :)

Szép hetet!

 

Jó olvasást,

Aida

 

 

 

Új információk

 

 

Egyedül üldögélek a kanapén, a tévét kapcsolgatva, és a hajnalban történtek járnak a fejemben. Olyan érzésem van, mintha nem is Én lettem volna az a lány, aki Ádámmal az ágyban feküdt. Elképesztő érzések kavarogtak bennem, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy le kéne Őt állítanom.

Bár tényleg tapasztalatlan vagyok szexuális téren, egyszer azért mégis kerültem hasonló szituációba. Az egész azon a nyáron történt, amikor végeztem a gimnáziumban. A srác megpróbált lefektetni, de akárhányszor hozzám ért, csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom, hogy így történjen meg először. Nem akartam, hogy hozzám érjen, összeszorítottam a combjaimat és akárhányszor csak a kezei kalandozni kezdtek a testemen, mindig megállítottam. Természetesen egy idő után megelégelte az elutasításomat, Én pedig jobbnak láttam lelépni.

Ezért sem értem magam. Ádám bármit tehetett volna velem. Akármit. Csak sodródtam az árral, és engedtem, hogy megérintsen, hogy megcsókoljon, még azt is engedtem volna neki, hogy megszabadítson a ruháimtól, amikor megszólalt a telefonja.

És itt a válasz a kérdésetekre. Nem, nem feküdtem le vele. Muszáj volt fogadnia a hívást, aztán pedig le kellett lépnie. Nem igazán szólt hozzám mielőtt elment, csak annyit mondott, hogy jön, amint tud, és hogy zárkózzam be a házba, és ne engedjek be senkit az égvilágon. Azt mondta, hogy minden rendben van, és ne aggódjak, majd elindult kifelé, de aztán hirtelen megfordult, visszajött hozzám, és egy gyors puszit nyomott a számra. Én az ágyban ültem, a takarót pajzsként szorítottam magamhoz, és próbáltam rájönni, hogy mi a fene történt az elmúlt percekben, de Ő csak, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult, és elviharzott.

Már délután öt óra van, Ő pedig még mindig nem ért vissza. Egész nap unatkoztam, és túl sok időm volt gondolkodni a reggel történteken, amivel szinte az őrületbe kergettem magam, de ahogy telik az idő, egyre jobban aggódom miatta. Miért nem jött már vissza? Vajon mi történt, ami miatt ennyi ideig távol van?

Hogy lefoglaljam magam, főztem, és egy kicsit ki is takarítottam. Mosni is szerettem volna, de nincs mosószer. Ahogy ezt végiggondolom, rájövök, hogy tényleg nagyon unatkoztam egész nap, mert amúgy utálok mosni.

A várakozás megőrjít, így egy kicsit kutakodni kezdek. A kezembe akad egy igen poros doboz, melyben üres lapokat, meg néhány ezer éves újságot találok, melyeket lapozgatni kezdek. Borászattal kapcsolatos cikkek vannak az első lapban, amik nem túl érdekfeszítőek számomra, ám egy képnél megtorpanok. Azonnal elolvasok mindent az oldalon, és máris úgy érzem, hogy sokkal többet tudok Ádámról. A képen Ő és a nagypapája Nagy Henrik látható, amint a helyi borversenyen első helyezést érnek el. Ádám még csak egy kisfiú ezen a képen, alig lehet öt éves, de az tisztán látszik rajta, hogy imádja a nagypapáját. Eszméletlen édes kissrác volt, ami megmosolyogtat, és így elég könnyű összerakni a képet, a nagypapája birtokán vagyok.

Tovább nézelődöm, lapozgatom az újságokat, melyek egyre újabbak. Találok még néhány képet a lapokban, melyeken Ádám nagymamája is rajta van, akinek nagyon kedves és barátságos a tekintete. Olyannak néz ki, mint akit az ember szívesen megismer.

Folytatom a kutatómunkát, amikor is egy országos napilap akad a kezemben, a címlapon pedig egy kettősgyilkosságról értekeznek. Azonnal a megfelelő oldalra lapozok, és falni kezdem a sorokat, hogy aztán sokkos állapotban dőljek hátra a kanapén.

Ádámot a nagyszülei nevelték hároméves kora óta, mert az anyukája egy daganatos betegségben elhunyt, az édesapja pedig lemondott róla a nagyszülők javára. Ádám hét évet élt a nagyszüleivel, akiket megöltek, amikor Ádám betöltötte a tízedik életévét. A cikkben az áll, hogy Ádám az egyik barátjánál töltötte az éjszakát, mert a születésnapja alkalmából egy kalandparkba látogattak el, és annyira elhúzódott a program, hogy a barátja szülei jobbnak látták, ha Ádám náluk tölti az éjszakát. Amikor másnap reggel hazahozták Őt, belépett a nagyszülők házába, és holtan találta a szeretteit. Az éjszaka leple alatt a tettesek betörtek a házba, és amikor ezt Ádám nagypapája észrevette, megpróbált ellenállni, megpróbálta megvédeni a feleségét, és az értékeiket, de az elkövetők sokkal erősebbnek bizonyultak, és brutálisan meggyilkolták az idős házaspárt, aztán átkutatták a házat, és elvittek mindent, amit csak pénzzé tudtak tenni.

Kell egy kis idő, mire magamhoz térek, de aztán előveszem a következő újságot, amiben szintén találok egy cikket az esetről.

A tetteseket elfogták, és megkapták a kellő büntetést a tetteik miatt. Ádámmal kapcsolatban pedig annyit ír, hogy a történtek miatt pszichológus kezelte a megtört kisfiút, valamint, hogy a tárgyalás folyamán megkeresték a vérszerinti édesapját, aki továbbra sem akart felelősséget vállalni a gyermeke iránt, így Ádám állami gondozásba került.

 

Nagyon rossz érzés fog el, és azon kapom magam, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folynak végig az arcomon. Megszakad a szívem, ahogy elképzelem Ádámot, aki még csak egy gyerek volt, amikor mindez megtörtént. Tíz évesen egyedül maradt a világban, és mégis egy olyan ember lett belőle, akire fel lehet nézni, akit tisztelni kell mindazért, amit elért az életben. Elképesztő ez az egész történet, amit még nekem is nagyon nehéz feldolgozni, nem hogy neki.

Át akarom ölelni Ádámot. Érezni akarom a karjait magam körül, hogy tudjam, tényleg itt van velem, és még mindig él. Ha azon az éjszakán nem a barátjánál alszik, akkor most Ő is... Nem, nem akarok erre gondolni. Egyszerűen csak hálás vagyok a sorsnak, amiért Ő túlélte, amiért megismerhettem.

 

Mindent visszapakolok a dobozba, szépen visszateszem a helyére, hogy még csak véletlenül se tudja meg, hogy kutakodtam, amiért egyébként hatalmas bűntudatom van. Bár ha jobban belegondolok, Ő is nyomozott utánam. Elolvasta a jelentéseket a szüleimről.

Egy kocsi ajtajának csapódására leszek figyelmes, és azonnal az ablakhoz lépek, hogy lássam ki érkezett meg. Ádámot pillantom meg, amint a bejárati ajtóhoz közelít, így én is azonnal elindulok felé. Alig nyitja ki az ajtót máris a nyakában csüngök, és szorosan ölelem magamhoz.

Érzem a döbbenetet a mozdulataiban, de hamar kapcsol. Becsapja maga mögött az ajtót, fél kézzel hátra nyúl, én pedig hallom kattanni a zárat. A következő pillanatban csak azt érzem, hogy két erős karjába zár, megemel, és elindul velem valahova. Nekem sem kell több, a lábamat felemelve a dereka köré fonom, amivel lényegesen megkönnyítem a haladást. Keze végigcsúszik a fenekemen, majd a combomnál fogva tart meg, miközben én a nyakába fúrom a fejem, és igyekszem nem elsírni magam.

- Minden rendben, itt vagyok - mondja, miközben egy puszit nyom a vállamra, és leül velem az ágyra. - Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem voltam itt, de volt némi fejlemény az ügyben, és kénytelen voltam visszamenni Pestre - magyarázza, mire bólintok egyet. Azt hiszi azért vagyok ennyire feldúlt, mert egyedül hagyott, én pedig félek bevallani neki az igazságot. - Figyelj, nagyon kevesen tudnak erről a helyről, és aki tud is róla, arra akár az életemet is rá merném bízni. Biztonságban vagy itt, még ha én nem is vagyok veled, rendben? - Kérdezi, én pedig csak bólogatok.

- Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém - szólalok meg végre, és megpróbálok elhúzódni tőle, hogy kimásszak az öléből, de csak addig enged, míg a szemébe nem tudok nézni.

- Semmi baj - mosolyog rám megértően, és végigsimít az arcomon.

Könnyes szemekkel meredek rá, és csak azt a kisfiút látom magam előtt, akinek túl hamar kellett felnőni. Csak megrázom a fejem, és a vállára hajtom a fejem, mire felsóhajt.

- Ugye azt mondtad, hogy kérdezhetek, ha szeretnék?! - Mondom csendesen.

- Igen - nyom egy puszit a homlokomra.

- Mit csinálunk mi? - Kérdezem értelmesen, de tudom, hogy tudja, mire gondolok.

- Nem tudom - sóhajt. - Csak azt tudom, hogy túl jó ahhoz, hogy abbahagyjam. Nem bírok tőled távol maradni - ölel szorosabban. - Nem vagyok jó az ilyen érzelgős beszélgetésekben, nem tudom elmondani mit érzek, és szerintem sok esetben többet érnek a tettek, mint a semmit mondó szavak. Mondani akármit lehet - húzza meg a vállát. - Annyi biztos, hogy ha nem csörren meg a telefonom reggel, akkor nem tudom, hogy képes lettem volna-e megállni.

Felsóhajtok, mert bár nem kaptam üres ígéreteket, aminek örülök, de igazi választ sem. Én sem tudok távol maradni tőle, ami nagyon ijesztő.

- Te mit gondolsz? - Kérdezi halkan. Most zavarba fogom hozni magam, ezért még inkább a vállába fúrom a fejem, de szeretném megbeszélni ezt vele, ezért szólásra nyitom a számat:

- Vonzódom hozzád, nagyon, és ez halálra rémít. Még sohasem éreztem így, és ami a legijesztőbb az egészben, hogy nem érzem helytelennek, hanem egyenesen természetesnek - mondom, majd sóhajtok, és folytatom. - Nézd, nekem nincs túl sok tapasztalatom, és nyilvánvaló, hogy ez rád nem igaz. Nem tudom, hogy hogyan kezeljem ezt az egészet. Folyamatosan próbálom lebeszélni magam rólad, de amikor a közelemben vagy, akkor mintha mindent elfelejtenék, amit korábban elhatároztam magamban - vallom be, és nagyon ég az arcom. - Ráadásul itt van még ez az egész rendőrségi ügy is, és én már nem tudom, hogy mit gondoljak, vagy mit tegyek, hogy mi lenne a helyes.

Nem válaszol semmit, csak eltol magától, és az ajkaimra tapad. Hosszan csókol, mindent beleadva, és egyre szenvedélyesebbé válik, én pedig alig tudom viszonozni az ostromát, annyira heves. Nem tiltakozom az érintése ellen, belesimulok az ölelésébe, Ő pedig néhány pillanattal később lelassít, míg végül a homlokát az enyémnek támasztva kapkod levegő után. Én is próbálok oxigénhez jutni, miközben a mosolygós arcát nézem, és én sem tudok mást csinálni, mint hogy vigyorgok, mint egy idióta.

- Ez helyes - mondja halkan. - Én annak érzem.

- Én is - bólintok megadóan, majd még egy puszit nyomok a szájára, és visszahajtom a fejem a vállára.

A tarkóját simogatom, miközben csendben ülünk az ágyon, és én még mindig az ölében terpeszkedem. A hátamat és a combomat simogatja föl-le, miközben szükségszerűen a fenekemen is végigsimítja a kezét minden egyes alkalommal. Aztán egyszer csak megpihen a keze a hátsó felemen, belemarkol, hogy aztán magához húzzon, és ugyanezen mozdulattal felálljon velem, lefektessen az ágyra, és belepréseljen a matracba a súlyával. Felsikkantok a mozdulat közben, majd kuncogni kezdek, ahogy a nyakamba fúrja a fejét, mert rettentően csiklandoz a borostája.

Ő is felnevet, majd felemelkedik, és az ajkaimra tapad. Hosszú percekig kényeztetjük egymást, és egyikünknek sem akaródzik abbahagyni, de aztán végül mégis elhúzódik, hogy a nyakam vegye ostrom alá, de elhúzódom, mire felmordul, és bosszúsan emeli fel a fejét, mint egy kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékát. Elmosolyodom, mert ez nagyon jól esik.

- Kérdezhetek még? - Nézek rá kiskutya szemekkel.

- Most? - Kérdez vissza nagyon morcosan.

- Igen.

- Nem várhat?

- Nem - kötöm az ebet a karóhoz, bár igazából várhatna a dolog.

- Te meg a kérdéseid - forgatja a szemét, majd várakozóan néz rám, mire felemelve a fejem egy puszit nyomok a szájára.

- Szabad tudnom, hogy mi az a fejlemény, ami miatt elrohantál? - Kérdezem félve, bár ami a legrosszabb esetben történhet, hogy azt mondja, hogy nem.

- Egy hintőpor miatt rohantam Pestig - mondja, és érdeklődve néz rám, hogy vajon mit szűrök le ebből, de nem tűnik túl bosszúsnak.

Nem mondja el a teljes igazságot, nyilván nem, de legalább kaptam valami választ.

- Aha - mondom értelmesen, mire halkan nevetni kezd. - Olyan babáknak való hintőpor miatt?

- Hát, lényegében úgy nézett ki, igen - bólint, és kapok egy puszit, aztán még egyet, és még egyet... De aztán a kezemet a homlokára teszem, és eltolom magamtól.

- Ó te jó ég! - Mondom ki hangosan a gondolataimat, majd ficánkolni kezdek, hogy kiszabaduljak alóla, de nem enged.

- Mi az? - Kérdezi reményteljesen.

- Tudom, hogy mi az, amiért azt akarják, hogy ne beszéljek.