Az első - 13. Fejezet

 

Hamarosan megtudod

 

 

- Gyere, mennünk kell - mondja halkan, majd lehúz az ösvényről, és határozottan indul el egy irányba, ami megnyugtat. Tudja, hogy merre tartunk, nekem pedig ennél több nem is kell. Alig megyünk néhány métert, amikor megtorpan.

- Mássz fel - int felfelé a fejével, én pedig egy vadász lest pillantok meg.

- Nem hinném, hogy ez menni fog - rázom meg a fejem, majd ügyetlenül a fájós csuklómra mutatok.

- A fenébe - fúj egyet ingerülten. - Nem baj, segítek. Kapaszkodj egy kézzel, én pedig szorosan mögötted fogok jönni. Ketten összehozzuk. Gyerünk!

Úgy vagyok vele, hogy inkább fára mászok, mint hogy bevárjam itt lent azokat az alakokat. Engedelmeskedem az akaratának, és némi küszködés után már fent is vagyok a fa tetején, a nyomomban Ádámmal, aki csatlakozik hozzám.

- Csendben kell maradnod! Mindjárt itt lesznek - mondja, majd amikor látja, hogy remegek, az ölelésébe von, és ringatni kezd.

Nem tudom, hogy a hideg miatt, vagy félelmemben remegek-e, de nagyon jól esik a karjaiban lenni. Tudom, hogy nem eshet bántódásom, ha vele vagyok, mégis összerezzenek, amikor meghallom közeledni a férfiakat. A zseblámpák egyre közelebb villognak, és amikor az ösvény azon részére érnek, ahol mi lefordultunk, nagyon ideges leszek. Óvatlan mozdulatot teszek, beütöm a kezemet, és felnyögök.

- Hallottátok? - Kérdezi az egyik fennhangon, és abban a pillanatban Ádám a számra szorítja a kezét.

- Ssh... - susog a fülembe, én pedig inkább elrejtem az arcom a vállában, és az ajkaimba harapok, hogy mindenféle hangot sikerüljön visszatartani.

- Erre, itt le van törve néhány ág!

Tudom, hogy erre jönnek, mert egyre közelebbről hallom őket, ami miatt egyre jobban reszketek. Tovább kellett volna mennünk, nem szabadott volna megállnunk. Ádám ide vagy oda, Ők sokkal többen vannak, és valószínűleg nem egy kis baráti csevej miatt kergettek az erdőn át. Nem akarok meghalni. Ma még nem.

- Nem szívódhatott fel - morog az egyik ürge, majd hallom, hogy jókorát köp, mire hányingerem támad. - A főnök ki fog minket nyírni, ha nem intézzük el. Elő kell kerítenünk. Egy ilyen kis r*banc nem járhat túl az eszünkön. Gyerünk! - A végén már ordít, mire minden embere mozgásba lendül, és még közelebb jönnek hozzánk.

Hallom, hogy egy ág azalatt a fa alatt roppan, amelynek a tetején a vadász les van, Én pedig jobban szorítom Ádámot, aki el akar tőlem húzódni.

Határozottan néz rám, én pedig nem ellenkezem tovább. A lehető leghalkabban felguggol, a felsője alá nyúl, és kivesz onnan egy fegyvert. Halálra rémít az egész szituáció és a mindenre kész tekintete, így felhúzva a térdeimet átölelem őket, és szorosan becsukva a szemem várom, hogy mi fog történni.

- Itt van egy vadász les! - Kiabál a férfi, mire futólépéseket hallok.

- Megvagy te k*rva! - Ordít újra az a pasi, aki korábban a többieket kiosztotta. - Lőjétek szét azt a szart! - Adja ki a parancsot, én pedig hallom kattanni a fegyvereket.

Sosem voltam igazán vallásos, de most imádkozom. Imádkozom az életemért, Ádámért, és a nővéremért is. Ha a szüleink halála után engem így kell elveszítenie, abba bele fog roppanni.

- Rendőrség! - Kiabál valaki a távolból, mire felkapom a fejem.

- Lőjetek! - Ordít torka szakadtából a férfi.

Ádám azonnal mellém húzódik, és a fából készült tákolmány legtávolabbi sarkába tol. Az ölébe kap, és a testével véd. Lövések dördülnek, a deszkák pedig alattunk egymás után engedik át a golyókat. Egy hang sem jön ki a torkomon, csak szorítom magamhoz Ádámot, és nagyon remélem, hogy nem esik baja.

- Tűnjünk innen! - Szól hangosan újra a férfi. - Ha ezt túlélték, akkor önként lövöm fejbe magam - nevet fel kárörvendően, majd hallom, hogy rohanni kezdenek.

- Rendőrség! Azonnal álljanak meg! - Újabb ismeretlen hangok közelednek, de Én mindent, és mindenkit kizárok.

- Ádám - ejtem ki nagyon halkan a nevét, és felemelve a fejem, az arcát kezdem pásztázni. Mozdulatlan, a szeme csukva van, és fogalmam sincs, hogy vesz-e egyáltalán levegőt. - Nyisd ki a szemed! - Kérem hisztérikusan. - Ádám!

A könnyek megállíthatatlanul kezdenek folyni az arcomon, és hangtalanul zokogok fel. A fejem a mellkasára hajtom, miközben tovább rázza a testem a sírás, de aztán meghallom a határozott szívverését, mire ismét minden reményem visszatér.

- Jó tudni, hogy azért ejtenél értem néhány könnycseppet, ha elpatkolnék - hallom meg a hangját, mire hatalmas megkönnyebbülés fog el. - Megsérültél?

- Semmi bajom - rázom a fejem, majd kezemet az arcára csúsztatom, és nemes egyszerűséggel megcsókolom. - Eltaláltak? - Kérdezem végül félve, homlokomat az övének támasztva.

- Megmaradok - mondja fojtott hangon, amiből rögtön leszűröm, hogy fájdalmai vannak.

- Ádám! - Szólítják meg lentről.

- Mondd, hogy itt vagyunk fent, és mentőre van szükségünk - kéri nagyon halkan, és karjai lehullnak rólam. Elveszíti az eszméletét, de én mindent pontosan úgy teszek, ahogy kéri.

Engem nagyon gyorsan sikerül leszedni a fáról, és próbálnának kifelé tuszkolni az erdőből, hogy ellássanak, de nem vagyok hajlandó egy tapodtat sem mozdulni Ádám nélkül. Végül sikerül Őt egy hordágyra fektetni, melyet négy rendőr visz a mentőautóig.

- Menjen vele - szól oda hozzám egy ismerős hang, mire én csak bólintok. Ő Ádám felettese, akit még Ádám lakásában láttam. - Minden rendben lesz! Rendőri kíséretet kapnak - teszi még hozzá, de én már nem figyelek rá.

Beülök a mentőbe Ádám mellé, a kezére simítom a kezem, és összefonom az ujjainkat. A mentős orvos eközben hozzáfog az ellátásához. Próbálja elállítani a vérzést, és stabilizálni az állapotát.

- Miért nem ébred fel? - Szipogom kétségbeesetten.

- Amíg sikerült leszedni arról a fáról, nagyon sok vért vesztett - magyaráz nekem, mert látja, hogy az összeomlás szélén állok. - Minden erejére szüksége lesz, mert még vár rá egy hosszú műtét - teszi még hozzá. - Addig is a maga csuklóját helyre fogják tenni, és mikor kijön abból a műtőből, akkor maga ott várhatja, rendben? De meg kell ígérnie nekem valamit... - néz rám egy pillanatra, majd folytatja a munkáját Ádámmal.

- Bármi is az, megígérem, ha Ádám rendbe jön - mondom határozottan.

- Ezt akartam hallani - bólint elégedetten. - Amikor a kórházhoz érünk, el kell engednie a kezét, hogy a barátját a műtőbe vihessék. Semmi tiltakozás, semmi hiszti - fejezi be.

- Ígérem - nyelek nagyot.

Ádám mellett akarok lenni, de tudom, hogy nem foghatom a kezét a műtéte során. Ha tiszta fejjel gondolkodom, tudom, hogy ez a helyes lépés, de közben minden idegszálam tiltakozik az ellen, hogy elengedjem. Megmentette az életem!

Elengedem a kezét, a fejéhez hajolok, beletúrok a rövid hajába, és suttogni kezdek a fülébe:

- Harcolj jó? Túl kell élned ezt a fránya műtétet, mert meg akarom köszönni, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok neked, tudod? Sokkal tartozom neked, mert Nélküled már alulról szagolnám az ibolyát - nyomok egy puszit az arcára. - Meg akarlak ölelni, meg akarlak csókolni, hozzád akarok bújni, és azt akarom, hogy mindezt viszonozd. Látni akarom a tekinteted, amikor elmondok neked valami nagyon fontosat. Hallod? Csak épülj fel, és ha szeretnéd, minden titkomat elárulom neked - próbálom ösztönözni, de valószínűleg semmit nem hall abból, amit mondok.

Kátyúba hajt a mentő, és az autó megrázkódik, mire felnyög, de semmi jelét nem látom annak, hogy felébredne. Ujjaim tovább játszanak a hajával, de ezúttal csendben maradok. Nem tudom, mit mondhatnék még.

- Két perc, és ott vagyunk - szól hátra a sofőr, mire még egy utolsó hosszú puszit nyomok a homlokára, aztán elhúzódom.

- Ügyes kislány - biccent az orvos büszkén, és elmosolyodik, de én képtelen vagyok viszonozni a gesztust.

Alig néhány pillanat múlva megérkezünk, kicsapódik a mentő ajtaja, Ádámot azonnal viszik is befelé az épületbe, míg hozzám két rendőr és egy kedves nővér lép. Engem is bekísérnek, majd egyik helyiségből irányítanak a másikba, ahogyan az ellátásommal foglalkoznak. Végül azon kapom magam, hogy már gipszelik is a kezemet. Végül kapok még két fájdalomcsillapítót, de én nem érzek fájdalmat, annyira tompa vagyok.

- Ha kimegy belőled az adrenalin, akkor hálás leszel érte - biccent kedvesen a nővér.

- Hogy van a másik beteg, akit velem együtt hoztak be? - Kérdezem türelmetlenül, mire a két rendőr elmosolyodik mellettem.

- Még a műtőben van - néz rám szánakozva a nővér. - De most jöjjön. Előkészítettek magának egy ágyat az egyik kórteremben. Lepihen egy kicsit, és mire felébred, a barátja is túl lesz a műtéten - próbál meg egy irányba terelgetni.

- Nem megyek sehova, kizárólag abba a váróterembe, ahol a legközelebb lehetek Ádámhoz.

- De kisasszony - méltatlankodik a hölgy.

- Nővéreke - szólal meg mellettem az egyik rendőr - csak mutassa meg, hogy hol van az a váróterem, és ígérem, mi vigyázunk a kislányra - biccent felém.

- Rendben - morog, és a kedvességét elnyelte a föld.

Két perc múlva egy kényelmetlen műanyag széken ülök, várva, hogy valami hírt kapjak már Róla.

- Rendbe fog jönni - paskolja meg a térdem a segítőkész rendőr. - Régóta ismerem Ádámot, és el kell mondanom róla, hogy rettentően makacs ember. Tudom, hogy élni akar, és élni is fog. Most már eggyel több oka van rá - kacsint rám, mire meglepődök.

- Mióta ismeri Őt?

- Tegezz nyugodtan - mosolyog. - És a válasz a kérdésedre, hogy mióta az eszemet tudom. A nevem Tomi - nyújtja a kezét.

- Maja - csúsztatom a tenyerem az övébe.

- Tudom - sóhajt. - Be nem áll a szája, amióta rád talált - nevet fel halkan. - Azt hittem bekattant, de most, hogy láttam, hogy hogy viselkedsz, ha róla van szó, már mindent értek.

- Miről beszélsz? - Kérdezem furán.

- Hamarosan megtudod, ha kijön végre abból a műtőből, és felébred.