Az első - 15. Fejezet

Sziasztok!

 

Nem húznám az időt, csak szeretném megköszönni, hogy ismét bővült a rendszeres olvasók száma, és köszönöm szépen a visszajelzéseket is, amiket az előző részhez kaptam!

Örülök, hogy sikerült meglepnem Titeket!

 

Kellemes olvasást,

Aida

 

 

 

Sarokba szorítva

 

 

Nem alszom valami jól, és amikor felébredek, akkor egy üzenetet, és tiszta ruhákat találok az irodában lévő íróasztalon.

Feltápászkodom, majd azonnal feltűnik, hogy a saját ruháim vannak az asztalon. Rögtön átöltözök, majd az üzenetet elolvasva, tudom, hogy mi a további teendőm.

Az ajtóhoz lépek, ahol kopogok egyet, és fél pillanattal később már szembe is néz velem egy egyenruhás fickó.

- Hölgyem - biccent.

- Jó napot - köszönök zavartan. - Az üzent szerint, amint készen állok a kihallgatásra, Magának kell szólnom.

- Igen, kisasszony - bólint. - Értesítem a nyomozókat - közli még, aztán újra rám csukja az ajtót.

Néhány perccel később Tomi, és a Szimat gúnynévre hallgató férfi jelenik meg a szobában. Nagyon kedvesek velem, majd átvisznek egy másik szobába, melynek tipikusan az egyik falán egy hatalmas tükör van.

- Nem mi fogunk kihallgatni, hanem a felettesünk - magyarázza Tomi. - Minden rendben lesz, feltesz néhány kérdést, te válaszolsz, elmeséled, hogy mi történt, aztán már vége is - mosolyog rám bíztatóan.

Nem értem, hogy miért kezel ilyen óvatosan, hogy miért pátyolgat ennyire, de aztán kimennek, én pedig a tükörben megpillantom magam. Rettentően fáradt, és nyúzott az arcom, sápadt vagyok, a szemem alatt pedig sötét karikák húzódnak. Igazából, ha nem érezném belülről, hogy egyébként fizikailag rendben vagyok, leszámítva a csuklómat, akkor ránézésre azt mondanám, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok.

Nem kell sokat várakoznom, azonnal belép a szobába a férfi, akivel már korábban is találkoztam, és rá is térünk a lényegre. Nem csak kizárólag a tegnap éjszakáról kell vallomást tennem, hanem lényegében mindenről, ami a buszos utam óta történt velem. Nem hazudok, nincs okom rá, mindent töredelmesen elmesélek, és az esetleges plusz kérdésekre válaszolok.

Órák óta csak beszélek, amikor hirtelen belép Tomi a szobába, a kezében egy szendviccsel, és vízzel.

- Gondoltam jól esne - mosolyog, a felettese pedig csak helyeslően bólint egyet.

- Kaphatok egy fájdalomcsillapító tablettát? Nagyon fáj a kezem - intek sután a begipszelt kezemre.

- Azonnal hozom - mondja, majd pillanatokon belül megkapom a gyógyszert.

- Azt javaslom, hogy tartsunk egy kis szünetet, egyen nyugodtan, aztán pedig folytatjuk - kegyelmez meg nekem a fiúk főnöke, majd elhagyja a szobát, de Tomi velem marad.

- Ádám felébredt - szólal meg halkan, mire megállok a szendvicsem rágásában, de aztán összeszedve magam folytatom is. - Nem az én tisztem elmondani a dolgokat neked, és valószínűleg meg sem hallgatnál, de azt tudnod kell, hogy ahogy felébredt Téged keresett.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dobbant nagyot a szívem ezt hallva, de tudom, hogy soha nem lehet köztünk semmi, amivel sikerül lehűtenem magam. Látszólag közömbösen fogadom a hallottakat, de legbelül tombolok. Annyi mindent mondanék Ádámnak, annyi mindent az orra alá dörgölnék, elégtételt vennék a hazugsága miatt, de aztán a másik oldalon ott van mindaz, amit értem tett, és azt hiszem ez az, ami igazán számít.

- Kérlek, mondd meg Ádámnak, hogy hálás leszek neki, amíg csak élek, mindazért, amit az elmúlt napokban véghez vitt miattam, de soha többé nem szeretném látni - rázom meg a fejem, majd nagyot nyelek, amikor elcsuklik a hangom a mondat végén.

Makacs kislány módjára viselkedek. Tudom, hogy nem ez a megoldás, de nekem most így könnyebb. Tartalékolnom kell minden energiámmal, és nincs szükségem több érzelmi összeomlásra. Ha már Ádám életben tartott, akkor nem végelgyengülés miatt kellene kórházba kerülnöm. Úgy tudok egyben maradni, ha Őt most kizárom. Ezt kell tennem, és kész.

- Biztos vagy benne? - Kérdezz vissza Tomi, de csak bólintok. Nem próbálkozik tovább, nem kínoz, nem akar meggyőzni, amiért most hálás vagyok neki.

- Meddig kell itt maradnom? - Kérdezem halkan.

- Holnapig - mondja, nekem pedig azonnal felcsillan a szemem.

- Akkor holnap haza mehetek? - Érdeklődök reménykedve.

- Nem egészen - rázza a fejét. - Próbáljuk egyszerre elkapni ezeket az alakokat, de ha előzetesbe is helyezzük Őket, az még nem azt jelenti, hogy te biztonságban vagy. Amint bilincset kattintunk a kezükre, tudni fogják, hogy életben vagy, és vallottál ellenük - mondja óvatosan, én pedig azonnal közbevágok.

- Szóval azzal, hogy beszélek, aláírtam a halálos ítéletem - háborodok fel. - Hiába kapjátok el Őket, engem attól még bármelyik utca sarkán lepuffanthatnak. Hát köszönöm szépen - kiabálok. - Minden vágyam az volt, hogy az életemet rettegésben éljem le - pattanok fel. - De persze a rendőrség bizonyára elégedett lesz. Megoldanak egy ügyet, majd jön a dicséret, esetleg egy kis juttatás a kivételes munkáért, közben meg senkit sem érdekelnek majd a következmények. Rajtam fog csattanni az ostor, és tudod, hogy mi leszek? - Tárom szét a karom, miközben Ő halálos nyugalommal mered rám. - Maximum egy gyilkossági ügy áldozata, esetleg egy szalagcím valamelyik újságban. Mindig is ezt akartam az élettől - mondom, de csöpög a gúnytól minden szavam.

Nem válaszol nekem, nem hurrog le, nem mondja, hogy túl sok sorozatot nézek, hogy túl pesszimista vagyok, egyszerűen csak feláll és kisétál a szobából, de ami mégis a legjobban bánt, hogy nem mondja, hogy nincs igazam.

 

Folytatódik a kihallgatás, én pedig minden mindegy alapon beszélek tovább.  Azzal nem javítanék a helyzetemen, ha a továbbiakban makacsul hallgatnék. Inkább halljak meg a jó ügy érdekében, mint hogy hallgassak és azok az emberek megússzák, én pedig ugyanúgy a föld alatt végezzem.

Szellemileg és fizikailag is teljesen kimerülten hagyom el a kihallgató szobát, ahonnan egyenesen a már ismerős irodába kísérnek vissza. Nem kérdezek semmit, nem kérek semmit, csak lefekszem a kényelmetlen kanapéra, és azonnal elnyom az álom.

 

Másnap délután ébredek fel Tomi hangjára, majd szó nélkül, minden utasítását követve felveszem a cipőm, majd követem Őt egy sötétített ablakokkal rendelkező autóig, ahova beszállok, és fogalmam sincs, hogy hova, de elindulunk.

Az utcákat pásztázom, de azon kívül, hogy elhagyjuk Budapestet, nem leszek okosabb az úti célunkat tekintve. Nyilván biztonságos helyre visznek, de jelen pillanatban már nem érdekel az egész.

- Meddig kell ott lennem? - Kérdezem.

- Nem tudom meghatározni pontosan, időről-időre jelentkezni fogunk, és amennyire lehet, tájékoztatunk, de ez egy hosszabb folyamatot igénybevevő dolog - sóhajt.

- Mennyire hosszú? Napok? Hetek? Hónapok? - Kérdezem teljesen érzéketlenül.

- Nem tudom - ismétli, de szerintem hazudik.

- A nővéremmel mi lesz? Ő tudhat valamit rólam, vagy majd csak a temetésemre jöhet el? - Színtelen a hangom, és a mondandómra látom Tomit összerezzenni.

- Ádám nem azért lyuggatta ki magát, hogy aztán mi hagyjunk meghalni. Minden rendben lesz, a nővéredet pedig informálni fogjuk, amennyire lehet - magyarázza, és tudom, hogy lezártnak tekinti a témát.

Nem szólalok meg újra, hanem a csendben szóló rádiót hallgatom becsukott szemekkel. Nem tudom, mennyi időt utazunk, de egyszer csak az autó lassítani kezd, én pedig kinyitva a szemem egy kertvárosban találom magam.

- Ez egy bántalmazott anyák és gyermekeik részére fenntartott intézmény - mondja Tomi. - Itt leszel addig, ameddig vissza nem térhetsz az életedhez.

- Rendben - bólintok, majd mindannyian kiszállunk, megkapom a táskámat, amelyet még legutóbb Ádám házában láttam, majd bekísérnek.

Mindenki nagyon kedves velem, de mivel tömve vannak a szobák, ezért engem az intézményben dolgozó szakácsnő szobájában helyeznek el. Egy nagyon édes, kedves nénike lesz a szobatársam, aki már évek óta dolgozik itt. Nagyon közvetlen velem, és körülbelül fél óra elteltével már az egész élettörténetét tudom.

Csak mosolygok, mert a hangjában érezhetően ott van az a melegség, amikor a szeretteiről beszél, és tudom, hogy nagyon szereti Őket. Valószínűleg jól ki fogunk jönni egymással, így örülök, hogy itt kötöttem ki.

- Maja - kopog be Tomi a szobába.

- Tessék - lépek ki a folyosóra.

- Először is köszönjük az együttműködésedet, és a megértésedet. Örülnénk neki, ha nem próbálnád senkivel felvenni a kapcsolatot, sem a nővéreddel, sem a barátnőddel, sem senki mással, rendben? - Néz rám nagyon komolyan.

- Ezt most úgy mondtad, mintha lenne választásom - rázom meg a fejem lemondóan, és keserűen nevetek fel.

- Akkor ennyi - biccent, majd sarkon fordul, és távozik.

Sírni volna kedvem, de már egy könnycsepp sem jön ki a szememből. Nem vagyok hajlandó többet kislány módjára bőgni.

- Kedveském, tudom, hogy nem ezért vagy itt, de nagyon jól jönne némi segítség a konyhán - érinti meg a vállam Kati néni, aki egyébként nem tudja a teljes igazságot.

- Szívesen - bólintok, majd egy mosolyt is az arcomra erőltetek, és követem Kati nénit a konyhára.

Itt kell lennem, és nem akarom az itt töltött időt önsajnálatban dagonyázva végigszenvedni. Ha hasznomat veszik itt, akkor mindenben segíteni fogok, amiben csak tudok. Lefoglalom magam, és közben másokon segíthetek. Azt hiszem ez minden, amit tehetek.