Az első - 14. Fejezet

Sziasztok!

 

Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott, mire újra jelentkeztem, de sokszor levegőt venni sincs időm mostanában.

De hogy a következő fejezet érkezését ne fedje homály, így elárulom, hogy jövő héten csütörtökön fog megjelenni. Ha tudom, hozom hamarabb, de ha mégsem sikerülne, a csütörtök biztos. :)

Még egyszer köszönöm a díjat, amit a blog kapott! :)

 

Kellemes olvasást,

Aida

 

 

 

Sok(k)

 

 

Csendben üldögélünk Tomival, miközben nekem folyamatosan azon kattog az agyam, amit korábban mondott nekem. Vajon Ádám tényleg annyit beszélt rólam, mint ahogyan Tomi mondja? De egyáltalán mikor? Alig ismer néhány napja, és az eltelt idő alatt szinte végig velem volt.

Ahogy vánszorognak előre a percek, egyre jobban fájni kezd a kezem, így most veszem magamhoz azt a két fájdalomcsillapítót, amit korábban az a kedves nővér adott.

- Hozzak valamit enni? - Kérdezi Tomi kedvesen, de csak megrázom a fejem. - Hát pedig Én éhes vagyok, és Te is enni fogsz - áll fel mellőlem. - Szimat itt marad veled, ameddig én megtámadom a büfét - bök a fejével a másik rendőr felé, aki távolabb foglal helyet, de azonnal morogni kezd, ahogy meghallja a nevét. - Na! - Nevet fel Tomi, majd elindul a megfelelő irányba.

Csodálkozva nézek utána, mert nem értem, hogy hogy lehet ilyen nyugodt, hogy hogy képes nevetni, amikor Ádám a műtőben az életéért harcol. Vajon ennyire biztos benne, hogy túléli?

Ezen jár az agyam, míg vissza nem ér, és egy szendvicset nem nyom a kezembe, egy palack víz társaságában.

- Köszönöm - nézek rá hálásan.

- Nincs mit, jó étvágyat! - Mosolyog rám. - Tessék Szimat, neked is hoztam egy kis ennivalót.

- Van nevem is! - Veszi el az ételt. - Nem vagyok a kib*szott kutyád, szóval örülnék, ha a keresztnevemen szólítanál - morog továbbra is, én pedig csúnyán nézek Tomira.

- Értettem! - Szalutál az új, vicces kedvű ismerősöm, majd ismét leül mellém, és halkan nevetni kezd. - Amelyik kutya ugat, az nem harap - súgja a fülembe, mire önkéntelenül nevetek fel.

Mint aki jól végezte dolgát, elégedetten dől hátra a kényelmetlen széken, és majszolni kezdi a saját szendvicsét.

- Hogy tudsz ilyen vidám lenni, miközben Ő odabent van? - Utalok Ádámra.

- Kiskorom óta ismerem Őt - rántja meg a vállát. - Így, felnőtt fejjel visszagondolva arra a rengeteg szörnyűségre, amin átment, Én ép ésszel fel nem tudom fogni, hogy hogyan élhette túl. Szerintem én összeroppantam volna attól a sok sz*rságtól - rázza a fejét, én pedig tudom, hogy Ádám nagyszüleire gondol, de értetlenül nézek, mert valójában nem tudhatnék róla. - Minden esetre, tudom, hogy milyen makacs ember, és hogy milyen erős. Lehet, hogy kell neki némi idő, de egészségesen fog ebből a kórházból kisétálni - fejezi be magabiztosan.

 

Már hajnalodik, én pedig a váróterem ablakát bámulva figyelem, ahogy egyre világosabb lesz odakint. Nem tudom, mióta ülünk itt, de már nagyon türelmetlen vagyok, és folyamatosan a legrosszabb gondolatok járnak a fejemben.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész éjszaka, fáradt is vagyok, de nem tudnék nyugodtan pihenni, ameddig ki nem jön az orvos, és azt nem mondja, hogy Ádám fel fog épülni.

Fejemet a térdeimre hajtva próbálok mélyeket lélegezni, és türelemre inteni magam, amikor végre meghallom azt a mondatot, amit órák óta várok.

- Maguk Nagy Ádám hozzátartozói?

Ahogy felpillantok, egy műtősruhába bújtatott férfit pillantok meg, és azonnal fel is pattanok. Rám kapja a tekintetét, és mosolyogva biccent egyet, én pedig abban a pillanatban újra kapok levegőt. Mélyet lélegzek, és szóra nyitom a számat, de megelőznek.

- Jó reggelt! A nevem Nagy Barbara, a férjemet keresem, azt mondták itt van - magyaráz kétségbeesetten.

Leforrázva fordulok meg a tengelyem körül, hogy szembenézzek azzal a nővel, aki korábban Ádám lakásán felpofozott. Egy pillantásra sem méltat, csak Tominak biccent oda, aki ugyanannyira le van döbbenve, mint én, amit nem értek. Tudnia kellett erről.

- Hölgyem - biccent az orvos, és teljesen megfeledkezik rólam. - Épp most végeztünk a férje műtétével, aki minden bizonnyal a legszerencsésebb férfi a világon. Úgy néz ki, mint egy svájci sajt, de teljesen fel fog épülni - mosolyog, és próbál vicces lenni, de senki sem nevet. - Három helyen érte lövés, és rengeteg vért veszített, de makacs ember, és élni akart, szóval nagyon könnyű dolgunk volt. Hamarosan beviszik a kórterembe, aztán bemehetnek hozzá, de valószínűleg még néhány óráig nem fog magához térni. Egy nővérke majd jön és jelzi, hogy melyik szobában találják a beteget - fejezi be, majd sarkon fordul, és otthagy minket.

Barbara mintha ekkor jönne rá, hogy én is a helyiségben vagyok, csípőre tett kezekkel áll meg előttem, nekem meg csak most tűnik fel, hogy időközben visszaültem a székre.

- Mi a fenét keresel te itt? - Förmed rám azonnal, de én köpni-nyelni nem tudok. - Válaszolj! - Kiabál rám.

- Barbi - hallom meg Tomi figyelmeztető hangját.

- Nem, Tamás, ebbe nincs beleszólásod - pattog, majd várakozóan néz rám.

- Ádám megmentette az életem - mondom nagyon halkan, miközben a sírás fojtogat.

- Szóval az egész a Te hibád - horkan fel. - Nincs jogod itt lenni! Neked kellene helyette abban a kórházi ágyban feküdnöd. Már akkor tudtam, hogy csak a bajt hozod a fejére, amikor megláttalak - sziszegi az arcomba. - Tűnj el innen!

- Én csak... - kezdem, de azt sem hagyja, hogy befejezzem a mondatot.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz. Engem csak a férjem egészsége érdekel, és most a Te hibádból fekszik kórházban. Szerinted örülnöm kellene a jelenlétednek? Tűnj innen a fenébe, és soha többé ne gyere a közelünkbe! - Kiabál a végén, nekem pedig potyogni kezdenek a könnyeim. - Szánalmas vagy! - Megvető a pillantása, de aztán megjelenik egy nővér, Ő pedig a férjéhez indul.

Ó édes Istenem! Hogy lehettem ennyire naiv? Ádám teljesen magába bolondított, miközben a felesége otthon várta. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy engedtem a csábításának?

Az első megérzésemre kellett volna hallgatnom, távol kellett volna maradom tőle, és akkor most nem fájna ez az egész ennyire. Végig hazudott nekem, és valószínűleg jót nevetett rajtam a hátam mögött. Még hogy Barbi csak a volt barátnője, aki nem bírja a szakítást. Hogy vehettem be ezt a szöveget?

- Maja - hallom meg Tomi hangját.

- El akarok innen menni - mondom halkan.

- Ez nem az... - kezd védőbeszédbe, de Én felállva mellőle, megállítom.

- Nem érdekel - rázom a fejem. - Haza mehetek?

- Nem - mondja megadóan.

- Aludni szeretnék.

- Beviszünk a kapitányságra - áll fel, és a Szimatnak gúnyolt fickónak is int. - Azok az alakok azt hiszik, hogy meghaltatok, és mi szeretnénk őket ebben a hitükben megtartani. Az őrsön keresünk neked egy üres kanapét, teljes védelemben leszel, aztán pedig fel kell vennünk a vallomásodat, rendben? - Kérdezi kedvesen, mire bólintok, miközben a személyzeti kijáratot használva elhagyjuk az épületet, és már száguldunk is az úti célunk felé.

Fél óra, és máris egy üres irodában találom magam, ahol Tomi egy ronda narancssárga kanapét próbál nekem kényelmesebbé tenni néhány takaróval. Valójában most a kényelem az, ami a legkevésbé érdekel, csak aludni akarok.

- Figyelj, felfogtam, hogy nem vagy kíváncsi a mondandómra, de kérlek, hogy hallgasd meg Ádám magyarázatát. Nem minden az, aminek látszik - próbálkozik újra.

- Nem akarok erről beszélni - rázom a fejem, és összefonom magam előtt a karomat.

- Rendben - sóhajt nagyot. - Az ajtó előtt mindig lesz egy őr, ha bármire szükséged van, akkor csak szólj! - Vigasztalóan mosolyog.

- Köszönöm - bólintok, Ő pedig magamra hagy.

Fáradtan ülök le a kanapéra, leveszem magamról Ádám pulcsiját, és a koszos, véres tornacipőmet, majd nagyot sóhajtva bújok a takarók közé.

Önkéntelenül sírni kezdek, ahogy végigfutnak rajtam az elmúlt 24 óra emlékei. Reggel Ádámmal majdnem olyat tettem, amit most minden valószínűség szerint bánnék, hiszen így is hatalmas bűntudatom van.

Aztán, ha mindez még nem lenne elég, majdnem az életemet vették azok az ismeretlen férfiak, akiket valaki rám küldött. Szó szerint az életemért futottam, aminek a lehetősége korábban fel sem merült bennem. Tudtam, hogy valami komoly dologba keveredtem, de mindenre számítottam, csak erre nem.

Végül pedig, ami feltette a pontot az 'i'-re, hogy kiderült, a férfi, aki megrengette a világomat, egy hazug szemétláda, aki játszott velem, amióta csak ismer engem. Igazából csak hálás lehetek az égieknek, hogy még most kiderült ez az egész, mielőtt még bármi igazán elkezdődhetett volna közöttünk. Ő egy házas ember, Én pedig egy naiv kislány, aki bedőlt a szép szavaknak. Igaza van a feleségének, szánalmas vagyok. Annyi érzés és gondolat kavarog bennem, hogy egyszerűen képtelen vagyok mindezt feldolgozni.

Közben pedig, ami a legbosszantóbb az egészben, hogy mindannak ellenére, amit Ádám tett velem, mégis aggódok érte, mégis tudni akarom, hogy hogy van, mert bármit is csinált, Neki köszönhetem, hogy élek. Dühös vagyok Rá, de hálásnak is kell lennem. Ez a sok ellentmondás pedig rövidzárlatot okoz az érzelmeim és az eszem között.

Nem bírom visszatartani a könnyeimet, megállíthatatlanul zokogok fel, és álomba sírom magam, remélve, hogy amikor felébredek, valaki közölni fogja velem, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz álom volt!