Az első - 12. Fejezet

Sziasztok!

 

Tudom, hogy gyorsabb folytatást ígértem, de sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt, csak ma este tudtam leülni, hogy feltöltsem a fejezetet. Izgalmat ígértem, és most azt hiszem megkapjátok. :D

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és bármilyen kritikát szívesen fogadok.

 

Kellemes olvasást,

Aida

 

 

 

 

Hajsza

 

 

Azonnal lemászik rólam, és maga után húz, így már mindketten az ágy mellett állunk, Ő pedig nagyon izgatottan néz rám. Nem akarom húzni az idegeit, így azonnal a táskám felé veszem az irányt, és kihalászom belőle a határidőnaplómat, és kikeresem a megfelelő oldalt.

- Mondd már - türelmetlenkedik.

- Az a lényeg, hogy már régóta szeretnék tetoválást, és ezért akárkit látok a környezetemben, és tetoválása van, mindig jól megfigyelem - kezdem el magyarázni, és közben a kezébe adom a naptárat. - Korán értem ki a buszpályaudvarra, és várnom kellett, mert a busz még nem állt bent. Leültem egy padra, és zenét hallgattam, amikor nem messze tőlem lefékezett egy fekete autó, és kiszállt belőle három férfi, meg az a nő a gyerekével, akik a másik kettes ülésen ültek mellettem a buszon - magyarázom, mire bólint, jelezve, hogy emlékszik rájuk, és látom, hogy egyre reményteljesebb a pillantása. - Akkor annyira nem figyeltem rájuk, aztán beállt a busz a megállóba, én meg felszálltam. Nagyon sokan léptek az ajtóhoz, így egy kisebb sor alakult ki, Ők pedig pont ott álltak meg, ahol én ültem. A két kopasz fickó fekete napszemüvegben egy kicsit távolabb állt, de a szemüket végig a nőn, meg a másik pasin tartották. A férfi háttal állt nekem, nem is láttam az arcát, de csak egy egyszerű póló volt rajta, ezért a tetoválását hátul a nyakán jól meg tudtam figyelni. Tetszett, ezért megpróbáltam lerajzolni, míg lent várakoztak - bökök a füzetemre, amit azóta bámul, hogy a kezébe adtam. - Nem gondoltam, hogy ez fontos lehet, de valójában belegondolva eléggé alvilági alakoknak tűntek - rántom meg a vállam. - Mielőtt még felszállt volna a nő, meg a gyerek, a pasi elkapta a karját, és valamit mondott neki. A nő nagyon rémültnek tűnt, majd szinte menekülve lépett fel a buszra - mesélem tovább. - Nem igazán foglalkoztam vele, azon kívül, hogy bosszantott, hogy folyamatosan sírt a gyerek, szóval próbáltam lekötni magam, és zenét hallgattam, meg kiszíneztem a tetoválást, amit a nő valószínűleg látott - folytatom. – És amiért ez az egész pont most jutott eszembe, hogy amikor meg kellett állnunk a közúti ellenőrzés miatt, a hintőporos dobozokkal kezdett el bíbelődni, és próbálta minél mélyebbre süllyeszteni a táskájában. Ami furcsa volt, hogy vagy három darab is volt nála, ha nem több. Kicsit meg is bámultam. - rántom meg a vállam. -  Számít ez valamit?

Bizonytalan vagyok, mert nem tudom, hogy most segítettem-e neki, vagy sem. Halkan nevet fel, majd leteszi a határidőnaplómat az ágyra, hozzám lép, felemel magához, és az ajkaimra tapad.

- Tudod mit adtál a kezembe az előbb? - Kérdezi boldogan, mire megrázom a fejem.

- Én még mindig nem értek semmit, de örülök, hogy te örülsz - nevetek, amikor megpördül velem.

- Két éve dolgozom egy nagyon komoly ügyön - mesélni kezd, mire elkerekednek a szemeim.

- Oké, várj - mondom neki gyorsan, mert még mindig a karjaiban tart. - Tegyél le, mert minden részletet hallani akarok végre!

- Szóval a lényeg, hogy két éve annak a fickónak a nyomában vagyok, akinek a tetoválását lerajzoltad, de eddig sehogy sem tudtam az ügyhöz, a nőkhöz kötni, mert annyira óvatos volt. De most mindent a nyakába varrhatok - vigyorog önelégülten. - Figyelj, nekem ezt nagyon sürgősen be kell vinnem az őrsre, hogy gyorsan vége legyen ennek az egésznek, aztán részletesebb magyarázatot is kaphatsz - lép el tőlem, de aztán meggondolja magát, ismét magához szorít, és szenvedélyesen megcsókol. - Biztonságban akarlak tudni.

Még egy utolsó puszi, és a naptárammal a kezében indul is kifelé. Megint a lelkemre köti, hogy zárjak magamra minden ajtót és ablakot, aztán megígéri, hogy nem marad távol sokáig, és nem kell egyedül töltenem az éjszakát.

Hiszek neki, de beleszámítva, hogy egy óra az út Pestig, és vissza is, illetve ki tudja, mennyi időt kell a rendőrségen töltenie, jobban járok, ha nem várok rá, és inkább bebújok a pizsamámba.

 

Mozgalmas napunk volt, teli eseményekkel, és még mindig csak késő délután van. Elmosolyodom magamban, és megbabonázva húzom végig az ujjaimat a csókjaitól duzzadt ajkaimon. Nem tudom mikor csókolóztam utoljára Ádám előtt, de annyi biztos, hogy egyik korábbi pasi sem érhet a nyomába.

Kényelmesen áztatom magam a zuhany alatt, majd a kanapén telepedek le, és a tévét kezdem el bámulni. Egy jó meleg takaróba burkolózom, és egy forró bögre teát iszom, aminek hamarosan meg is lesz a hatása, mert alig egy óra múlva ki kell mennem a mosdóba.

Már sötét van odakint, így a lakás nagy részében is, én pedig csak a fürdőben kapcsolok villanyt. Elvégzem a dolgom, kezet mosok, majd lekapcsolva a villanyt indulok is kifelé, ám ahogy a folyosóra lépek, hallom, hogy valaki matatni kezd a bejárati ajtónál.

Nagyon rossz érzés fog el, és valamiért tudom, hogy nem Ádám érkezett meg. Csendben figyelek, és várom a fejleményeket, de elég néhány perc és máris enged a zár. Kinyílik az ajtó, én pedig visszafojtott lélegzettel húzódok vissza a fürdőbe, hogy még csak véletlenül se vegyenek észre. A falon lévő tükörben így is látom őket, de ők engem szerencsére nem, mert én sötétben vagyok.

- Abban a szobában megy a tévé - hallom meg az egyik fickó hangját, majd látom, hogy int, és mindannyian arra indulnak.

Nekem sem kell több, felpattanok, majd nagyon halkan átosonok a hálószobába, felkapom a sportcipőmet, a telefonomat, és az első kezem ügyébe akadó hosszú ujjú felsőt, és az ablak felé veszem az irányt.

- Kislány - kiabál az egyik férfi. - Nem akarunk bántani. Gyere elő és beszélgessünk egy kicsit - mondja kísérteties hangon, engem pedig kiráz a hideg.

Hallom a lépteit, melyek egyre csak közelednek, de én nem vagyok hülye, eszem ágában sincs itt maradni velük. Gondolkodás nélkül nyitom ki az ablakot, majd ugyanazon mozdulattal ki is ugrom rajta. Még annyi lélekjelenlétem van, hogy utána visszahúzzam a nyílászárót a helyére, de aztán, mint akit puskából lőttek ki, rohanok.

Nem tudom merre tartok, de mivel nem mertem megkerülni a házat, ahol vélhetőleg még több kétes alak várt volna rám, a szőlősorok között kezdek futni. Nappal könnyű célpont lennék, de így a sötétben, tökéletes búvóhely ez a hatalmas föld.

Nem fordulok hátra, csak amikor már sípol a tüdőm az oxigénhiány miatt. A ház már elég távol van, és én picit megnyugszom, de továbbra is szedem a lábam, mert tudom, hogy nem fogják ilyen könnyen feladni. Azonnal beigazolódik a sejtésem, ugyanis hamarosan zseblámpák fényét pillantom meg a távolban.

Kellően messze vagyok tőlük, de újra futásnak eredek, mert a távolban megpillantok egy erdőt, ami lényegesen jobb búvóhelynek bizonyul, mint az egyenes sorokba rendezett szőlőtőkék, ahol még arra sincs lehetőség, hogy egyik sorból átmenjek a másikba.

Amikor végre elérem az erdőt, lelassítok, de így is felszisszenek, amikor az első ágba beleakadok. Az alvós cuccom van rajtam, ami csupán egy rövidnadrágból, és egy ujjatlan felsőből áll. Sikerült Ádám pulcsiját magammal hoznom, így az védi a karjaimat, de a meztelen lábszáramat semmi sem óvhatja.

Lassabban haladok, de tudom, hogy nem lassíthatok. Fel kell hívnom Ádámot. Csak Ő segíthet nekem. Előkapom a mobilomat a zsebemből, mely rögtön jelzi, hogy alacsony a töltöttségi szint. Persze, jellemző. Még csak az hiányzik, hogy a telefonom bemondja az unalmast.

Megnyitom a névjegyzéket, és rögtön rájövök, hogy nincs meg Ádám száma. Amikor ez tudatosul bennem, érzem, hogy elgyengülnek a lábaim, és térdre rogyok. Itt fogok meghalni ebben az isten háta mögötti erdőben, és az égvilágon senki nem fog rám találni, hogy végső nyugalomra helyezzenek.

Megállíthatatlanul folyni kezdenek a könnyeim, olyannyira, hogy a látásom is elhomályosul, de aztán a holtpont után elhatározom magam, felállok, és eldöntöm, hogy az utolsó lélegzetemig küzdeni fogok.

Újra a telefonomra emelem a tekintetem, és a nevek között kezdek kutatni. Amikor az 'N' betűhöz érek, ledöbbenek. Ott díszeleg a neve. Nagy Ádám. Ezt nem hiszem el. Hogy? Mikor?

Kiverem a fejemből az összes buta kérdést, miközben ismét mozgásba lendülök, haladok továbbra is előre a fák között, és tárcsázom a számát. Három csöngést kell kivárnom, és már fogadja is a hívásomat.

- Szóval felfedezted a számomat - szól bele köszönés nélkül, és hallom a hangján, hogy mosolyog. - Ennyire hiányzom? - Viccelődik, nekem pedig most már örömkönnyek folynak végig az arcomon.

- Ádám - mondom ki a nevét, de alig ismerem fel a hangomat.

- Maja - hallom meg a most már aggódó hangsúlyt.

- Bejöttek a házba, és el akartak kapni, én... - kezdem el mondani, mire káromkodást kapok válaszul.

- Már a birtok közelében vagyok, te hol vagy? - Kérdezi feszülten, ami miatt még kétségbeesettebbé válok. Ha Ő is ideges, akkor tényleg hatalmas bajban vagyok.

- Kimásztam a hálószoba ablakán, és a szőlőtőkék között rohantam egy ideig. Most egy erdőben vagyok, de itt vannak mögöttem - szipogok. - Lemaradtak, van egy kis előnyöm, de itt vannak. Látom a zseblámpáik fényét - pillantok hátra, és ez arra késztet, hogy egyre gyorsabban szedjem a lábam.

- Figyelj rám - mondja megnyugtató hangon. - Csak haladj továbbra is egyenesen előre, és ne állj meg. Hallod, amit mondok, Maja? - Kérdezi határozottan.

- Igen - mondom, és még bólintok is, bár Ő ezt nem láthatja. - Le fog merülni a telefonom - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még megszakadna.

- Rendben - hadarja. - Hamarosan egy kis ösvényre fogsz kiérni, azt akarom, hogy jobbra indulj el, és szaladj, ahogy csak a lábad bírja.

- Félek - sírok, miközben egyre gyorsabban, és gyorsabban próbálok az ágak között kibújni.

- Tudom, de nem sokára ott leszek, hogy megvédjelek - mondja, és hallom, hogy megáll az autóval, és rohanni kezd. - Maja, le kell tennem, hogy erősítést hívjak.

- Ne - vágom rá, rögtön. - Kérlek, ne!

- Muszáj! - Mondja aztán már csak a vonal búgását hallom. Felzokogok, de nem állok meg. Mennem kell tovább.

- Hé, erre! - Hallom meg, ahogy valaki kiabál, majd egyre több zseblámpát látok meg.

Rohanni kezdek, mint egy őrült, míg meg nem botlok egy faágban, és el nem terülök a földön. Felnyögök, mert ahogy elestem, fájdalom nyilallt a csuklómba. Nagy nehezen feltápászkodom, és csak akkor veszem észre, hogy az ösvényen vagyok. Rögtön az Ádám által megadott irányba futok tovább, de érzem, hogy már nem bírom fizikailag. Egész jó formában vagyok, de le merem fogadni, hogy a háztól idáig már több mint egy kilométert futottam, és azért ez már túl sok.

Sokkal gyorsabban, és könnyebben haladok az ösvényen, miközben a csuklómat a testemhez szorítom, mert pokolian fáj. Érzem, hogy kezd megduzzadni, amiből rögtön rájövök, hogy eltört, de azt hiszem, most ez érdekel a legkevésbé. Ha egy csuklótöréssel megúszom a ma éjszakát, akkor nagyon hálás leszek az égieknek.

Ritmusosan teszem egyik lábam a másik után, de az ösvény nem akar véget érni, én pedig tényleg nem tudom, hogy meddig bírom még.

Hirtelen két kar kulcsolódik a testem köré, mire önkéntelenül sikítanék fel, de befogja a számat. Hevesen kapkodom a levegőt, szinte hullámzik a mellkasom, miközben konkrétan halálfélelmem van.

- Én vagyok az - súgja a fülembe, mire azonnal megfordulok a karjában, és szorosan átölelem, és még azzal sem foglalkozok, hogy közben pokolian fáj a kezem.

- Annyira féltem - sírok.

- Még nincs vége. Mennünk kell.