Jégszív - 6. Fejezet

　Nem randi

 

 

 

Másnap reggel fáradtan vonszolom be magam az irodába, majd szokásomhoz híven megállok Tina pultjánál, aki a korai időpont ellenére nagyon vidámnak tűnik.

- Mondott valamit a liftben? - Vág bele köszönés nélkül, én pedig azt sem tudom, hogy kiről beszél.

- Neked is jó reggelt - szúrom oda, majd nagyot sóhajtva nézek az aszisztensem kíváncsi szemébe. - Kiről van szó?

- Hát Tyler Jenkins - mondja úgy, mintha értenem kellene, hogy mitől ilyen izgatott.

- Mi ez a nagy felhajtás Tyler körül? - Kérdezem a szemöldökömet összehúzva.

- Mennyire vagy analfabéta hokiból? - Kérdez vissza, de amikor látja az értetlen fejemet, már tudja is a választ. - Szóval teljesen. Ő a helyi csapat, a New York Rangers szárjátékosa, valamint az egész észak-amerikai liga egyik legjobb és legértékesebb játékosa - magyarázza felvillanyozva. - Mindemellett pedig eszméletlen jól néz ki, és szingli. Fogalmazhatunk úgy is a meghatározásánál, hogy egy helyi híresség, illetve a legkapósabb agglegény a jégkorong történelmében. Egyébként 32 éves - sóhajt, majd kizökken a transzból, és gyanakodva kezd el méregetni. - Várjunk csak! Mi az, hogy csak Tylerként említed? Minden ügyfelet a vezetéknevén szoktál szólítani! Mit nem mondasz el? Elő a piszkos részletekkel! - Követeli a púltra csapva, mire összerezzenek.

- Mi a helyzet a Roy-hadművelettel? - Váltok témát figyelmen kívül hagyva az utolsó pár mondatát.

- Folyamatban van, de válaszolj a kérdésre - kéri már szinte kétségbeesetten, mire elmosolyodok.

- Fel kell készülnöm az első ügyfélre. Szép napot Tina - kacsintok, majd bevonulok az irodámba.

Hallom ahogy az orra alatt motyog, és egész nap morcosan viselkedik velem, de én nagyon jól szórakozom rajta. Nem akarok az orrára kötni mindent, és valójában nincs is miről beszéljünk. Nem történt semmi köztem és Tyler között, a mai vacsoránkat meg akár egy üzleti megbeszélésként is felfoghatom.

Egész nap ezzel nyugtatgatom magam, de ahogy közeledik a munkaidőm vége, egyre izgatottabb vagyok. Folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mit fogok felvenni, vajon miről fogunk beszélgetni, lesz-e egyáltalán közös témánk.

Amikor elköszönök az utolsó ügyfelemtől a mobilom rezegve jelzi, hogy üzenetem érkezett, én pedig érdeklődve méregetem a helyi számot. Kissé kétkedve nyitom meg az üzenetet, majd rögtön el is mosolyodom.
 

"Remélem nem gondoltad meg magad a ma estével kapcsolatban! Érted menjek, vagy az étteremnél találkozunk?"

Megfontolom, hogy mit válaszoljak, majd pötyögni kezdek az okostelefonom kijelzőjén.

 

"Nem kell értem jönnöd, megoldom. Hova megyünk? Elegánsan öltözzek, vagy ledobhatom a magassarkút?"

"Mit ennél szívesen?"

"Ha egészen őszinte vagyok, akkor azt kell mondanom, hogy ölni tudnék némi gyorskajáért, de nem vagyok válogatós."

"KFC? És akkor ehetünk nálam."

"Nagyon jól hangzik... Ma megtudtam valamit rólad."

"Mit?"

"Mondd meg te, Mr Tyler 'hoki játékos' Jenkins!"

" Google, Miss Horváth?"

 

"Pletykás aszisztens, Mr Jenkins."

 

"Értem... Itt a címem: ---. Este hétkor megbeszéljük. Ne késs, mert nem szeretem újra melegíteni a vacsorámat."

 

"Sosem kések."

 

Az utolsó üzenetemet is elküldöm, majd a kabátzsebembe dugom a mobilom, és elköszönve mindenkitől az irodában, megyek is haza, hogy felfrissüljek egy picit, mielőtt még vacsorázni indulok New York legkapósabb agglegényének lakására.

 

Este hét előtt néhány perccel sóhajtva nézek fel a hatalmas toronyházra, és még egyszer ellenőrzöm a címet, mielőtt belépnék az előcsarnokba.

Mivel ez nem egy randi, ezért egyszerű farmert és pulcsit viselek, a lapos, kényelmes, hosszú szárú csizmám társaságában, mindezzel pedig igen hétköznapinak érzem magam, de nem hódítani érkeztem, nem igaz?

- Jó estét! Segíthetek valamiben? - Köszön rám azonnal a portás, mire felé veszem az irányt.

- Jó estét - köszönök mosolyogva, de mielőtt még elmondhatnám, hogy miért jöttem, nyílik a lift ajtaja és Tyler jelenik meg az előcsarnokban.

- Szia - villant rám egy gödröcskés mosolyt, én pedig megnyugszom, ahogy végigmérem a farmeres-pólós alakját.

- Mr Jenkins - biccent a portás, és látszik a rajongás a szemében.

- Peter - biccent Tyler is, de le sem veszi rólam a szemét.

- Segíthetek valamiben? - Felejt el rögtön ezek szerint Peter.

- Nem köszönöm - inti le Tyler. - Mehetünk? - Int a lift felé, én pedig csak bólintok. Csendben, várjuk meg a felvonót, majd a fémszerkezetben sem vagyok kezdeményezőbb, ami a kommunikációt illeti. - Máskor beszédesebb vagy - mosolyog rám.

- Ne haragudj, csak azt hiszem kicsit sok volt az új információ, és még próbálom felfogni. Jaj, és általában szoktam köszönni, úgyhogy szia! - Magyarázok össze-vissza, ő pedig egy kicsit aggódva néz rám.

- Miket mondott a titkárnőd rólam? - Kérdezi, miközben felérünk a tizenkilencedik emeletre, én pedig önkéntelenül mosolyodom el. - Mi az? - Enged fel egy picit.

- Csak a tizenkilences számon mosolygok - rántom meg a vállam szórakozottan.

- Mi van vele? - Kérdezi, és kinyitja előttem a lakása ajtaját, engem pedig rögtön megcsap az étel illata.

- A pocaklakóm debütálása május 19-ére van kiírva - válaszolok, közben pedig leveszem a kabátom és a csizmám.

- Komolyan? - Néz rám döbbenten.

- Mutathatok róla orvosi papírt, Mr Jenkins - forgatom a szemem, de nem változik az arckifejezése. - Mi a baj? - Kérdezem egy picit megijedve.

- Akkor van a szülinapom - motyogja végül, mire most én nézek rá meglepődve. - Öhm... Tessék, itt egy papucs, hogy fel ne fázz - nyeri vissza a lélekjelenlétét, és ledob a lábam elé egy vendégpapucsot.

- Nagyon figyelmes vagy, köszönöm - hálálkodok, de csak megrázza a fejét, majd a konyha felé irányít.

- Gyere, nézd meg finomat főztem-e! - Poénkodik, mire felnevetek, de eláll a lélegzetem, amikor megpillantom a konyhapulton a rengeteg féle gyorskaját.

- Oké, hogy terhes vagyok, de ennyit azért nem eszek - rakom csípőre a kezem, és kicsit sértve érzem magam.

- Csak nem tudtam mit szeretsz - emeli fel védekezve a kezét. - Na, gyere, együnk! - Vigyorog rám, majd mindketten leülünk, és falatozni kezdünk. - Szóval a titkárnőd... - emlékeztet a korábbi beszélgetésünkre, mire iszok egy korty vizet, megtörlöm a számat, majd hátra dőlök a széken, és sorolni kezdem:

- Oké, tehát, amit megtudtam rólad, az az, hogy jégkorongozol, hogy a helyi csapat sztárjátékosa vagy, egyfajta helyi híresség, gondolom - nézek rá a szemöldökömet felhúzva, de csak bólint. - Illetve, hogy a liga egyik legjobbja is vagy egyben, nem is beszélve arról, hogy minden szingli nő a te fejedet akarja igába hajtani. Jaj, és hogy 32 éves vagy - fejezem be.

- Tényleg nem tudtad ki vagyok, ugye?! - Kérdezi, de mintha inkább kijelentené a dolgot.

- Halvány lila gőzöm nem volt róla - bólintok nevetve. - Nekem a sport az európai focinál kezdődik, esetleg még kézilabdát szoktam nézni, de lényegében ennyi. A magyarok nem hiszem, hogy túl jók lennének hokiban, vagy legalábbis nem hallottam még róla, szóval nem igazán vagyok érdekelt a sportágban - rázom a fejem.

- Tényleg nem túl jók benne, de fejlődnek - mosolyog. - Szóval még egy igazi jégkorong mérkőzést sem láttál? - Kérdezi felcsillanó szemekkel.

- Még egy felet sem - bólintok mosolyogva.

- Még sosem volt olyan barátn... - kezdi, de azon nyomban mellette termek, és befogom a száját.

- Mindenre esküszöm, ami szent, hogy ha be mered fejezni a mondatot, akkor lelépek - mondom neki nagyon komolyan, mire bólint egyet.

- Miért nem szeretnéd, hogy közeledjek hozzád? - Kérdezi ő is elkomolyodva, amikor visszaülök a székemre.

- Azért jöttem ma el, mert szimpatikus vagy nekem, de terhes vagyok egy olyan férfitől, aki nem te vagy, és nekem most a babám a legfontosabb. Nem akarok semmiféle romantikus kapcsolatot senkivel, és ha ezt nem tudod megérteni, akkor jobb lesz, ha inkább haza megyek - állok fel, de azonnal megfogja a karom.

- Tisztelem az őszinteségedet, kérlek ülj vissza - mondja, én pedig bólintva teszem, amit mond, és a továbbiakban kellemes hangulatban falatozunk tovább.

Nagyon sokmindent megtudok róla, és cserébe én is mesélek neki a saját életemről, a pocaklakómról, a munkámról, és bármiről, amiről kérdez.

- Basszus, akkor ez azt jelenti, hogy egy zsenivel van dolgom? - Dől hátra a kanapén mosolyogva, amikor mesélek neki a találmányomról, és elismerés csillan a szemében. Megfogadtam, hogy többé nem fogom titkolni, hogy ez is én vagyok, és valójában jól is esik egy picit felvágni vele.

- Azért az túlzás - nevetek fel. - De most már látni akarom a trófeákat! - Követelem, mert korábban megígérte, hogy megmutatja őket.

- Gyere - nyújtja a kezét, melyet elfogadok, ő pedig kézen fogva vezet a dolgozószobájába, melynek az egyik falán egy polcrendszer található, mely dugig van tömve mindenféle kupával, díjjal, és aranyérmekkel.

- Azta - csodálok meg minden egyes darabot. - Ezeknek valami spéci helyet kell találnom az új házadban - motyogok, mire halkan nevetni kezd.

- Ez a legújabb - akaszt a nyakamba egy arany érmet, és a hátam mögé áll. Újra végignézek az összes elismerésén, majd kiveszem a nyakamból az érmet és az övébe akasztom.

- Elképesztő vagy - nézek fel rá, mire kisfiúsan, szégyenlősen mosolyog le rám.

A pillantásom az íróasztalán lévő órára téved, mely fél egyet mutat, én pedig szinte sokkot kapok.

- Ó te jó ég, mennem kell - mondom rögtön.

- Maradj még - kéri, de már indulok is az előszoba felé. Sóhajtva veszi ezt tudomásul, majd visszateszi a polcra az addig a nyakában lógó érmet, és kikísér egészen a liftig.

- Jól éreztem magam, köszönöm - mosolygok rá, miközben a felvonót várjuk.

- Az jó, mert ezentúl rendszeressé is tehetnénk az ilyen estéket - mondja, miközben belépek a fémszerkezetbe.

- Jó - rántom meg a vállam, majd mielőtt még bezáródna a lift ajtja egy puszit nyomok az arcára.

Még látom elkerekedni a szemét, de csak mosolygok a döbbenetén. A kórházban is így meredt rám, amikor legutóbb így köszöntem el tőle.

 

"Már másodszor csinálod ezt velem..."

Mosolyogva nézek le a telefonomra már a taxiban ülve, és majdnem felnevetek, de nem akarom, hogy a sofőr teljesen idiótának nézzen, szóval visszafogom magam.

 

"Mit?"

 

"Nem szeretek tartozni, te meg már másodszorra szaladsz el előlem úgy, hogy a puszidat nem tudom viszonozni."

Az ujjaim az okostelefonom billentyűzete fölött lebegnek, majd mielőtt meggondolnám magam, begépelem az utolsó üzenetem mára, és el is küldöm azonnal.

 

"Majd legközelebb."