Az első - 20. Fejezet

 

 

Belezúgni egy hősbe

 

 

Csak késő délután ébredek fel, amikor egy számomra ismeretlen, idősebb nővér bevonul a szobába, hogy elvigyen egy vizsgálatra, amit korábban emlegettek. Először nem értem, hogy miről van szó, de aztán eszembe jut, hogy a fejemet még át kell világítsák.

Nagy nehezen felülök az ágy szélére, majd meglepődve veszem észre, hogy a székre oda van készítve az egyik pizsamám, illetve a köntösöm.

- Járt bent nálam valaki, ameddig aludtam? - Kérdezem a nővérkét, aki közben türelmetlenül várja, hogy átöltözzek.

- Nem láttam - rázza a fejét.

- Értem - motyogom, és közben elkészülök. Már attól kellemesebben érzem magam, hogy a saját ruháim vannak rajtam, és bárki is volt a jótevőm, hálás vagyok neki.

- Menjünk - int a nővér, minden türelmét elveszítve.

Nyilván jobb dolga is lenne, mint engem pátyolgatni, szóval nem szólok egy szót sem a hangneme miatt, de ahogy kilépek a folyosóra, ismét megtorpanok. Ádám ül a folyosó egyik kényelmetlen műanyag székén, és onnan néz fel rám, majd lassan fel is tápászkodik, hogy elinduljon felém. Szóval mégsem ment haza.

- Erre - kapja el a karom a nővér, majd durván a másik irányba ránt, mire az oldalamba nyilalló fájdalom miatt felnyögök.

- Hé - hallom meg magam mögül Ádám hangját, mielőtt még reagálhatnék a bánásmód miatt. - Nem lehetne finomabban?

- Uram, én itt a munkámat próbálom végezni, és rengeteg beteg vár még rám. Nincs időm bájcsevegni és udvariaskodni - mondja lekezelően, én pedig felpillantva Ádám arcára, tudom, hogy ez a nő most rossz fába vágta a fejszéjét.

- És az emberséges viselkedésre sincs idő? Bár nem tudhatja, de a hölgy értelmi képességeivel semmi gond nincs, és a kommunikációs készségei is igen fejlettek - mutat rám, és azt a hangnemet üti meg, amivel senki sem tudja felvenni a harcot. - Valamint nem véletlenül fekszik kórházban, tehát valószínűleg nem esik neki jól, ha ide-oda rángatják.

- Most nagyon okosnak képzeli magát, mi? - Puffog a nő, majd megvetően néz rám. - Menjen fel a harmadik emeletre, a 312-es szobában el fogják készíteni a vizsgálatot, az Úr bizonyára nagyon szívesen elkíséri - gúnyolódik, majd sarkon fordul és kettesben hagy minket a folyosón.

- Boszorkány - rázza a fejét rosszallóan Ádám, majd hozzám fordul. - Jól vagy?

- Igen, köszönöm - bólintok, majd egy rövid, de annál kínosabb csend áll be, amit végül én török meg. - Fel kell mennem - motyogom, majd elindulok a lift felé.

- Felkísérlek - csatlakozik hozzám azonnal, és együtt sétálunk a fémszerkezetig. Amikor belépünk, egyszerűen fojtogatóvá válik a légkör a felvonóban. Sosem éreztem magam még kényelmetlenül a közelében, de most erről van szó.

- Ezt neked köszönhetem? - Kérdezem, miközben a köntösömre mutatok. Csak bólint egyet, aztán elégedetlenül megrázza a fejét, közelebb lép hozzám, óvatosan átölel, és a homlokát az enyémnek támasztja.

- Most meg foglak csókolni, és nem érdekelnek a kifogások - mondja nagyon komolyan, majd amikor szólásra nyitom a számat, az ajkaimra tapad.

Óvatos, mert felszisszenek az érintésre, de nem enged el, én pedig képtelen vagyok neki ellenállni. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy meghasonlottam, amióta Őt ismerem. Mintha két énem lenne, és mindketten mást akarnának. Az egyik felem, aki akkor dominánsabb, amikor Ádám nincs velem, a biztonságos szingli-létet választaná, de a másik felem, az, aki Ádám közelében vagyok, semmi mást nem akar, csak az Ő karjaiban lenni.

- Ne gondolkodj annyit - kéri nagyon halkan, de megmenekülök a válaszadás elől, mert megérkezünk a megfelelő emeletre.

Kifordulok a karjaiból, majd a megadott szoba keresésére indulok, miközben hallom a sóhaját magam mögött. Valószínűleg már nagyon elege van belőlem, és nem hibáztatnám érte, ha egyszerűen hagyna a fenébe, mert már én sem bírom elviselni saját magam.

 

A vizsgálat nagyon gyorsan lezajlik, majd vissza is küldenek a szobámba. Az úton visszafelé Ádám nem tesz újabb kísérletet arra, hogy jobb belátásra bírjon, ami megkönnyebbüléssel tölt el, majd éppen amikor visszaérünk a szobámba, a mogorva nővér odaszól, hogy vége a látogatási időnek. Ádám várakozva néz rám, de amikor látja, hogy nem mozdulok felé, és nem is mondok semmit, csalódottan fordul el tőlem, hogy kifelé induljon. Ahogy eltűnik az ajtóban, úgy érzem megszakad a szívem. Annyira szomorúnak és tehetetlennek tűnt, hogy nem bírom ki, hogy ne menjek utána. Nem tudok valami gyorsan mozogni, de még így is gyorsabb vagyok, mint Ő bicegve, így még a folyosón találom.

- Ádám - szólok utána, mire visszafordul, és várakozóan néz rám. Nincs kedvem kikiabálni az érzéseimet, így elindulok felé. - Ne haragudj - kérem, amikor egy lépésnyire megállok előtte.

- Nem haragszom... - rázza a fejét.

- Pedig minden jogod meglenne rá - szakítom félbe, amikor látom, hogy folytatná. - Sajnálom, csak nehéz napom volt, és az a nő... Így is elég bizonytalan vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban, és nem hiányzott, amit mondott - magyarázok össze-vissza.

- Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy mi volt a bajod? Elég szar nyomozó lennék, ha még erre sem jöttem volna rá, ráadásul borzasztóan hazudsz - mosolyog rám elnézően, majd finoman érinti meg az arcom, és végighúzza a hüvelykujját az állam vonalán. Ez az apró mozdulat annyira felbátorít, hogy átszelem a köztünk lévő távolságot, és hozzá préselődöm. A karjai azonnal körém zárulnak, és egy puszit nyom a fejemre.

- Csak add fel az ellenállást, és sodródj az árral - suttogja, mire megadóan bólintok a mellkasába. Még néhány pillanatig élvezem a közelségét, aztán elhúzódok.

- Menj, mielőtt az a nővér kirak - lépek egy picit hátrébb, de velem mozdul, így nem kerülök távolabb tőle.

- Csak próbálja meg - horkant bosszúsan, mire muszáj elmosolyodnom, ami végül egy fájdalmas grimaszba torzul. - Jaj, erre gyógyító puszit kell adnom - mondja okoskodva, amire kuncogni kezdek, és Ő is felnevet, de aztán amikor megérzem az ajkát az enyémen, semmi másra nem tudok gondolni, csak az érintésére.

- Ó, szóval nincsenek gondok az értelmi képességekkel? Nekem nagyon nem úgy tűnik - gúnyolódik mögöttünk a nővérke, akinek nem lettünk a szíve csücske. - Mondjam el lassabban, vagy érthetőbben, esetleg egy másik nyelven, hogy lejárt a látogatási idő? - Puffog.

- Már megyek is hölgyem, de csak a maga lelki békéje miatt - nevet fel Ádám felszabadultan, és a fejem fölött néz a nőre, aki végül elviharzik mellettünk.

- Tuti, hogy ha holnap reggel fogok kapni kaját, akkor bele fog köpni - húzom el a szám undorodva, miközben a mérges nővérke után nézek.

- Ne egyél semmit - rázza a fejét Ádám, az elképzelésemen nevetve. - Hozok reggelit, aztán ha végre kiengednek, akkor haza viszlek - mosolyog rám.

- Az albérletbe? - Kérdezem, mert felvillanyoz annak a lehetősége, hogy ennyi idő után újra láthatom Zitát.

- Igen - bólint.

- És felhívhatom végre a nővérem? - Reménykedek, és az arcából ítélve, nem hiába.

- Igen, de azt még megbeszéljük, hogy mit mondhatsz neki, és mit nem - bólint újra, én pedig örömömben egy csókot akarok nyomni a szájára, de mivel nem érem fel, így csak az állát találom el. - Segítek - nevet fel, majd lehajol, és még utoljára megcsókol.

- Menj - lépek hátrébb.

- Reggel - kacsint egyet, majd hátat fordít, és haza indul.

Addig figyelem, amíg el nem tűnik a szemem elől, aztán a szobámba indulok, nem hogy a kedvenc nővérkém a folyosón talál. Erősödik a fájdalom az oldalamban, ahogy lefekszek, de mégis mosolyogva csukom be a szemem, Ádámra és a csókjaira gondolva. Hinni akarom, hogy jók leszünk együtt, hogy működni fog ez az egész, mert nagyon szeretném, hogy ez így legyen.

 

- Jó reggelt, álomszuszék - mosolyog rám Ádám, amikor reggel kinyitom a szemem.

- Szia - motyogom fáradtan. - Mennyi az idő?

- Lassan tíz óra - néz a karórájára, majd ismét rám. - Az orvosod körülbelül egy negyed órája hozta be a zárójelentésed, és azt mondta, hogy amint felébredsz, vihetlek is haza - vigyorog, amikor látja, hogy mennyire örülök neki.

Közelebb hajol, majd meg akar csókolni, de elhúzódom, mire nagyon csúnyán néz rám, és elfelhősödik az arca a haragtól.

- Ne néz így rám - mordulok rá. - Tegnap óta nem gondoltam meg magam, csak egy napja nem mostam fogat - mondom, mire felnevet, és a fejét rázva hátradől a széken.

- Na jó, akkor siess - emel fel maga mellől egy táskát, és kivesz belőle egy új fogkefét és fogkrémet. - Gondoltam ennek örülni fogsz - kacsint, én pedig a nyakába ugranék, ha nem tudnám, hogy marhára fájna a mozdulat.

Nagy nehezen kimászok az ágyból, majd a szobában lévő mosdóhoz lépek, és elkezdem sikálni a fogam. Felüdülés, amikor befejezem a folyamatot, majd az ágyam felé indulok, de útközben Ádám megfogja a kezem, és finoman maga felé kezd el húzni.

- Gyere csak ide - ültet az ölébe, majd azonnal megcsókol. Felmordulok, mert egyszerűen nem tudom ezt megunni. Már sokszor megcsókolt, de sohasem ugyanúgy, és folyamatosan csak jobb lesz és többet akarok. Jesszusom, úgy beszélek, mintha valami drogfüggő lennék.

- Haza akarok menni - döntöm a homlokom az övének.

- Öltözz fel - puszil meg, majd felállít. - Kint találkozunk - kacsint, majd kimegy a folyosóra.

 

Fél órával később az albérlet ajtajában állok, és izgatottan nyitom ki a bejáratot. Mögöttem Ádám vonul be a lakásba, Zita pedig amint meglát, sikítva rohan felém, majd a nyakamba ugrik. Önkéntelenül nyögök fel a fájdalomra, amikor magához szorít, és az arcom is eltorzul.

- Óvatosan - dörmög mögöttem Ádám.

- Jaj, ne haragudj - enged el azonnal Zita. - Istenem, annyira örülök, hogy látlak.

- Maja - hallom meg a nővérem hangját, majd pillanatokon belül már a karjában is vagyok.

- Hát te meg hogy kerülsz ide? - Kérdezem azonnal.

- Én is örülök neki, hogy látlak - jegyzi meg epésen, mire azonnal mentegetőzni kezdek, de félbe is szakít. - Ez a kedves rendőr értesített, hogy mi a helyzet veled, és hogy végre visszakapunk - int Ádám felé. - Szóval nekem sem kellett több és már jöttem is - mosolyog rám. - Na, de gyere, mesélj el mindent! - Kezd befelé húzni a konyhába.

- Egy pillanat - mondom. - Menjetek előre, nekem még beszélnem kell a nyomozóval - pillantok hátra a vállam fölött, és látom Ádám vigyorát, mire nekem is mosolyognom kell.

- Készítek neked addig egy teát - bólint a nővérem, majd Zitával elvonulnak.

- Kedves rendőr? - Nézek Ádámra a szemöldökömet összehúzva.

- Gondoltam te akarod nekik elmondani, hogy totál belezúgtál a hősödbe - rántja meg a vállát hanyagul, én meg felnevetek, aztán fájdalmasan rándulok össze, de valahogy ez most mellékes Ádám közelében.

- Belezúgtam? - Kérdezem vigyorogva. - Egy kicsit erős kifejezés, nem?

Nem válaszol, csak közelebb lép, és úgy csókol meg, hogy még a nevemet is elfelejtem. Kicsit meg is szédülök, amikor elhúzódik, Ő pedig mindentudóan várja, amíg visszatérek a valóságba.

- Szerintem nem túloztam - mondja elégedetten.

- Öntelt vagy - grimaszolok legyőzve.

- Magabiztos - javít ki halkan nevetve. - Te pedig még jössz nekem egy randival.

- Valóban - bólintok.

- Töltsd a napot a lányokkal, pletykáljatok, meg minden ilyesmi, aztán este érted jövök, oké? - Kérdezi, és kicsit szorosabban átkarol, amikor megint bólintok. - Ne felejtsd el, hogy csak azokat a dolgokat mesélheted el nekik, amiket az autóban idefelé megbeszéltünk, rendben? - Suttogja.

- Rendben - egyezem bele szó nélkül.

- Este - nyom egy hosszú puszit a számra, majd fordul egyet, és el is tűnik a lakásból.

- Ja, este - motyogok csak magamnak, majd amikor a konyha felé indulok, két kíváncsi szempár mered rám a helyiség ajtajából. Vigyorognak, mint a vadalma, én pedig már tudom is, hogy mi lesz az első kérdésük. Nevetve telepedek le a konyhában, Ők pedig árgus szemmel követik minden mozdulatomat.

- Mesélj már - csattannak fel, én pedig engedelmeskedek.