Az első - 19. Fejezet

 

 

Utolsó lökés

 

 

- Ébredj - ráznak meg. - Kelj már fel - kapok egy hatalmas pofont, mire a fejem oldalra bicsaklik, de aztán kinyitva a szemem a támadómra nézek.

Meglepődve tapasztalom, egy nő áll velem szemben, és amikor kitisztul a látásom, arra is rájövök, hogy ki ez a nő.

- Miért vagyok itt? - Kérdezem, miközben az érzékeim egyre élesebbé válnak, így arra is felfigyelek, hogy eszméletlenül fáj a fejem.

Egy széken ülök, a lábaim a szék lábához, valamint a kezeim a szék támlája mögött vannak összekötve. Ha akarnék, sem tudnék mozdulni. Lassan körbehordozom a tekintetem a helyiségen, ahol vagyok, és egy teljesen átlagos nappalit pillantok meg, a falnak dőlve Szimat figyeli a nőt, aki velem szemben áll, illetve a kanapén egy autós hordozóban az a kisgyerek alszik, akivel már a buszon találkoztam.

- Hogy miért vagy itt? - Nevet fel kísértetiesen. - Mert mindent tönkretettél - ordít az arcomba, majd újra felemeli a kezét, és ismét megüt. A fejem megint oldalra zuhan, és fémes ízt kezdek érezni a számban, amiből rögtön rájövök, hogy felszakadt a szám. - Csak meg kellene öljelek, egyetlen golyó, és vége lenne - nyomja a homlokomnak a fegyvere hideg csövét, mire elkezdenek potyogni a könnyek. - De előtte, tudni akarom, hogy mit mondtál a rendőrségnek!

- Az igazat - mondom alig hallhatóan.

- Azt hiszed okos vagy, mi?! - Üvölt újra, majd már várnám az újabb ütést a fejemre, de most a hasamra érkezik, a bordáim pedig megadják magukat a fegyver keménysége alatt. Reccsenést hallok, majd hatalmas fájdalom nyilall belém.

Mielőtt még akár egy hang is kijöhetne a torkomból, a kisbaba sírni kezd, és nem úgy tűnik, hogy egyhamar abba fogja hagyni.

- Fogd be - lép a gyerekhez a nő, majd megrázva a hordozót rákiabál, amitől a baba még jobban elkezd sírni.

- Petra - avatkozik közbe Szimat, mire a nő rákapja a tekintetét.

- Hallgattasd el - visít, mire a férfi felemeli a babát, és ringatni kezdi, aki ettől szép lassan megnyugszik.

- Ne kiabálj - figyelmezteti határozottan a nőt Szimat.

Közben én igyekszem felmérni az állapotomat, de amikor levegőt veszek, eszméletlenül szúrni kezd az oldalam. Amilyen szerencsés vagyok, biztos eltört a bordám.

- Hajlandó vagy végre beszélni, vagy komolyabb eszközökhöz kell folyamodnom? - Lép újra hozzám Petra, mint megtudtam.

- Csak kérdezz - adom meg magam, mert nem szeretnék több ütést kapni. Azt nem ígértem meg neki, hogy igazat is mondok, csak azt, hogy beszélni fogok.

- Okosabb vagy, mint hittem - bólint elégedetten, majd csípőre tett kézzel néz rám. - Megemlítettél engem a zsaruknak? - Kérdezi azonnal, amiből rájövök, hogy magát félti, és nem akar börtönbe menni. Vajon több köze van az ügyhöz, mint gondolnám?

- Nem - rázom a fejem, mire összehúzott szemöldökkel mered rám, majd lendíti a kezét, és pofon vág. Megint oldalra bicsaklik a fejem, de aztán egy kézzel elkapja az állam, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

- Ne hazudj nekem - sziszegi az arcomba. - Felteszem még egyszer a kérdést, és esküszöm neked, ha nem őszintén válaszolsz, akkor ezt a fegyvert nem csak arra fogom használni, hogy megüsselek vele. Ne akard megtudni, hogy milyen az, ha meglőnek! - Rázza a fejét elvetemülten. - Szóval, áruld el nekem szépen, hogy mit mondtál rólam a rendőrségnek - néz rám várakozóan.

- Azt mondtam, amit láttam - nyögök fel, amikor elengedi az államat. - Hogy az a férfi kényszerített téged, hogy úgy láttam félsz tőle, és próbálod a gyerekedet óvni, ezért engedelmeskedsz - mondom, mire elégedetten bólint egyet.

- Mit kérdeztek még rólam?

- Semmit - rázom a fejem. - A férfi jobban érdekelte őket - mondom el az igazságot, mert bár nem terveztem, hogy segítek neki, de látszólag az ilyen mondataimmal meg tudom úszni, hogy ismét megüssön.

- Rendben - bólint látszólag boldogan, majd Szimathoz fordul. – Na, látod, így kell valakit kihallgatni! Én itt végeztem, kérem a kicsikémet - nyúl a gyerekért, aki csendben szemléli a körülötte történő dolgokat. - Fejezd ezt itt be, aztán húzzunk a fenébe! Lent várunk az autónál! - Nyomja Szimat kezébe a fegyvert, majd a gyereket a hordozóba teszi, és rám sem pillantva kivonul a lakásból, melyről a bejárati ajtó csapódása informál.

- Nem kell ezt csinálnod - mondom a férfinek, aki csendben figyeli az arcomat, de aztán megrázza a fejét, és egy fekete fémet kezd felcsavarni a fegyver elejére. Láttam már pár akció filmet, így rögtön rájövök, hogy hangtompítóról van szó. - Kérlek! - Ahogyan kimondom ezt az egy szót, tudatosul bennem, hogy az életemért könyörgök, amit soha nem gondoltam volna, hogy meg fog történni. - Esküszöm, hogy egy szót sem fogok szólni erről az egészről. Komolyan mondom! Azt mondom majd, hogy amikor te ideértél a bűnözők már elmentek, és te jöttél engem megmenteni. Kérlek! - Kezdenek el potyogni a könnyeim, de nem tudom meghatni.

Összeszorítom a szemem, és várom a hatalmas fájdalmat, a halált, de ehelyett hatalmas robajt hallok abból az irányból, amerre a nő elhagyta a lakást. Pillanatokon belül megtelik a szoba emberekkel, akik hangos 'Rendőrség!' kiáltásokkal vonulnak be. Ahogy kinyitom a szemem, csak azt veszem észre, hogy Szimat a fejét kapkodja és a rémület jól kivehető az arcán, aztán mintha tudatosulna benne a helyzet, rám kapja a tekintetét, és én tudom, hogy lőni készül.

- Tedd le azt a k*baszott fegyvert Bence! - Hallom meg Tomi hangját mögülem.

- Nem tehetem - rázza a fejét, majd kibiztosítja a fegyvert, és rám szegezi.

Lőni készül, de még mielőtt megtehetné, Tomi hangos káromkodás közepette elsüti a fegyverét. Talán a felgyülemlett feszültség miatt, felkiáltok, miközben a tüdőm sikítva ellenzi a tevékenységem.

- Hívjatok mentőt! - Adja ki az utasítást, majd elém guggol, és kiszabadítja a lábam, de én eközben képtelen vagyok levenni a szemem Bencéről, aki mozdulatlanul fekszik a padlón. Két rendőrtiszt mellé lép, elveszik a fegyverét, majd az egyik ellenőrzi a pulzusát.

- Meghalt? - Kérdezem rekedt hangon.

- Nem, a vállát találtam el - válaszol a kérdésemre Tomi, miközben a kezemet is kiszabadítja. Nyögve érzékelem a fájdalmat, amikor előre hullik a kezem. Tomi próbál felsegíteni, de csak megrázom a fejem.

- A bordám - mondom, mire bólint.

- Megvárjuk a mentőket, majd ők kezelésbe vesznek - guggol le ismét mellém. - Szépen kidekoráltak, kislány - rázza a fejét bosszúsan, majd gyilkos pillantásokat vet Szimat felé, aki kezd magához térni.

- Nem Ő volt, hanem a nő - mondom a halkan. - Olyan borzalmas, mint amilyennek érzem? - Kérdezem, de mielőtt kedvesen rám mosolyogna, már tudom is a választ.

- Beszélned kell valakivel - kapja elő a telefonját, tárcsáz egy számot, majd a kezembe nyomja a mobilt.

- A fenébe Tomi, mi tartott ennyi ideig? - Hallom meg Ádám ideges hangját. - Mondd, hogy jól van!

- Megmaradok - kezdek el újra pityeregni.

- Hála Istennek - nagyon megkönnyebbült a hangja. - Bántottak?

- Csak egy kicsit - válaszolok halkan.

- Miért nem hiszek neked? - Kérdezi dorgálóan.

- Mert tudod, hogy nem mondok igazat - válaszolom egyszerűen. - Hol vagy?

- Az őrsön - mondja fröcsögve ezt a két szót, mintha valakit nagyon meg szeretne verni ezért.

- Én a mentőt várom - szívom be a levegőt élesen, majd óvatosan fújom ki. - Ugye bejössz a kórházba?

- Csak próbáljon valaki megállítani - mondja, és hallom, hogy mozgásba lendül. - Ott leszek, mire odaérsz - biztosít.

- Le kell tennem - mondom, amikor megjelenik mellettem a mentőorvos. Nem várom meg a válaszát, Tomi kezébe nyomom a telefont, majd szorgalmasan válaszolgatni kezdek az orvos minden kérdésére.

Időközben felpakolnak egy hordágyra, majd hamarosan egy mentőautó hátuljában találom magam, és száguldani kezdünk a kórház felé. Tomi nem jött velem, mert a helyszínen akadt még pár dolga, de mosolyogva biztosított róla, hogy nem leszek sokáig egyedül.

- Lehet eltört a bordája kisasszony, ha lehet, ne fészkelődjön - szól rám az orvos, amikor a kórházba érve fel akarok emelkedni a hordágyról, hogy lássam Ádám itt van-e.

- Rendben - egyezek bele, mert nagyon fáj az oldalam, és nem akarok nagyobb bajt, mint amiben már így is benne vagyok.

Betolnak egy terembe, majd segítenek feltápászkodni, hogy meg tudják röntgenezni a felsőtestem. Mivel nem vagyok éppen a helyzet magaslatán, és konkrétan a karomat sem tudom felemelni, ezért levágják rólam a pólómat és a melltartómat is, majd beállítanak a megfelelő helyre, és egyedül hagynak a szobában.

- Kész vagyunk - szól egy női hang valahonnan, én pedig magam elé emelem a karomat, hogy takarjam, amit lehet. Pillanatokon belül egy nővér jelenik meg mellettem, és egy kórházi hálóinget ad rám, majd átkísér egy kórterembe. Segít levenni a nadrágomat és a cipőmet, majd betakargat, amikor bemászok az ágyba. Ahogy végzek a folyamattal, bevonul a szobába az orvos valamiféle papírokat tanulmányozva.

- Jó napot - köszön, mire biccentek felé. - Szerencséje van kishölgy, a bordája nem tört el, csupán megrepedt, bár nem tudom, hogy ez magának jó hír-e? A szája pedig, bár felszakadt, nem kell összevarrnunk, szépen be fog gyógyulni - Húzza mosolyra a száját. - Egy napra bent fogjuk tartani megfigyelésen, illetve ma még vár magára egy vizsgálat a fejét ért ütések miatt, de ha mindent rendben találunk, holnap reggel haza mehet - mosolyog rám, majd a nővérhez fordul. - Hozzon a kisasszonynak fájdalomcsillapítót, illetve jeget ezekre a csúnya zúzódásokra - lép közelebb és egy kicsit megnyomkodja az arcomat, amiért legszívesebben felképelném. - Ez fájni fog egy darabig, de rendbe fog jönni - mosolyog, majd magamra hagynak.

Fáradtan hunyom le a szemem, miközben a fertőtlenítő még mindig csípi a számat, az arcom sajog, nehezen kapok levegőt, és bár a bordám szerencsére nem tört el, ettől még nem érzem jobban magam. Próbálom teljesen ellazítani magam, és mindent kizárni, amikor valaki óvatosan megérinti a kezem. Lassan nyitom ki a szemem, és a nővérre számítok, de egy ismerős szempár fogad.

- Szia - suttog, és látom a szemében az elborzadást.

- Ennyire borzasztó? - Kérdezem fáradtan. - Még nem láttam magam.

- Egy kicsit ijesztő vagy - húzza el a száját, de imádom, hogy nem kertel, és a szemembe mondja az igazat. Felnevetek, de abban a pillanatban a szám és az oldalam is elkezd fájni.

- Ne nevettess - sziszegem fájdalmamban.

- Ó - nyit be a nővérke. - Jó napot! - Köszön kedvesen.

- Jó napot - bólint Ádám, de mintha észre sem venné, hogy a hölgynek majd kiesik a szeme, annyira bámulja őt.

- Azt nekem hozta? - Kérdezem, miközben a keze felé bökök.

- Igen - rázza meg a fejét, és végre magához tér az ámulatból. - Fájdalomcsillapító, és jég - magyarázza, mintha nem tudnám. Csak bólintok, és legszívesebben felsóhajtanék, ha nem fájna annyira a bordám. Beveszem a gyógyszert, majd az arcomhoz nyomom a jéggel töltött anyagot, és várom a további fejleményeket.

- Köszönöm - biccentek a nő felé, de mintha észre sem venne.

- A betegnek pihenésre van szüksége, később is visszajöhet a húgához, uram - szúrja oda, nekem pedig fura érzésem támad.

- Nem a húgom - javítja a nőt Ádám, és ráemeli a tekintetét.

- Ó, elnézést, én csak a korkülönbség miatt gondoltam - mentegetőzik, majd furcsán méregetni kezdi a párosunkat. Nyilván elképesztő látványt nyújthatunk, ahogy összeverve fekszem az ágyon, Ádám pedig a kezemet szorongatja, az ágy mellé tolt széken ülve, de nem csak emiatt alkotunk szürreális képet. Ádám egy jóképű, magas, izmos férfi, aki úgy fest, mintha épp most lépett volna le egy magazin címlapjáról, én pedig inkább nézek ki a húgának, mint esetleg a barátnőjének.

Megfájdul a mellkasom, ahogy a gondolatok végigfutnak a fejemen, és önkéntelen mozdulat, de kihúzom a kezem Ádám ujjainak szorításából, és a takaró biztonsága alá bújok.

- Fáradt vagyok - motyogom, de becsukom a szemem, mert nem bírok Ádámra nézni.

- Pihenj nyugodtan - mondja Ádám kedvesen. - Nem foglak zavarni.

- A fájdalomcsillapító úgy is ki fog ütni, menj nyugodtan haza - mondom, és alig bírom visszatartani a sírást.

- Ne csináld ezt - kéri. - Magunkra hagyna minket? - Kérdezi türelmetlenül a nővértől, aki még mindig a szobában tartózkodik.

- Elnézést - motyogja zavartan.

- Mi ez az egész Maja? - Szólal meg újra, amikor bezáródik az ajtó a nő mögött.

- Semmi, nehéz napom volt, aludni akarok, és nem akarom, hogy itt ülj hiába - válaszolok összeszedve minden erőmet.

- Nem megyek sehova - köti az ebet a karóhoz. - Nézz rám! - Kéri, de én csak megrázom a fejem. - Maja, a fenébe is, nézz rám! - Emeli fel a hangját, én pedig kénytelen vagyok engedelmeskedni neki. Ahogy kinyitom a szemem, kibuggyannak az első könnycseppek, amiket óvatosan letöröl az arcomról. - Oda se figyelj erre a nőre, hallod? Kit érdekel, hogy mit mond? - Tapint rá rögtön a lényegre.

- Nem ez a bajom - sírok tovább, mert tudom, hogy el kell engednem Ádámot. - Tényleg borzasztó volt az egész napom. Elraboltak, láttam, ahogy lelőnek egy ártatlan nőt, aztán megvertek, majd kis híján fejbe lőttek, fáj mindenem, és egyszerűen csak ki akarom aludni magam. Te pedig még mindig lábadozol a lövések után, és gondolom a másnaposságod sem lett hirtelen köddé - szedem össze magam. - Én úgyis aludni fogok, és neked is jót tenne egy kis pihenés. Menj haza nyugodtan, úgysem mozdulok sehova innen - kérem meg utoljára.

- Rendben - sóhajt, majd feláll, és egészen közel hajol hozzám.

A számra akarja szorítani a száját, de mivel tudom, hogy ha megcsókol, minden ellenállásomat elveszítem, ezért az utolsó pillanatban elfordítom a fejem, így a csókja az arcomat éri. Úgy néz rám, mint akit arcul csaptak, amikor elhúzódik, nekem pedig bűntudatom támad.

- Ne haragudj, csak fáj a szám - mentegetőzök, mire csak bólint, majd még egy utolsó pillantás után kimegy a szobából.

Álomba sírom magam, de tudom, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. Nem illünk össze, és erre Ő is rá fog jönni. Idővel jobb lesz.