Az első - 9. Fejezet

 

Érzelmi hullámvasút

 

 

Bár tudom, hogy mit kérdeznék szívesen, mégis hezitálok. Nem akarok átlépni semmilyen határt, bár valószínűleg egyszerűen csak nem válaszol majd nekem, ha valami olyasmit hozok szóba, amiről nem beszélhet nekem.

- Csak lazán - mosolyog rám bíztatóan.

- Oké - bólintok. - Szóval amit tudok, hogy valamikor a buszos utam idején láttam valamit, vagy valakit, aki a nyomozásod szempontjából nagyon fontos, és aki tart attól, hogy vajon mit tudok. Jól mondom? - Nézek rá kíváncsian.

- Igen - bólint, és kíváncsian várja, hogy hova fog vezetni ez a beszélgetés.

- Mit tennének meg ezek az emberek, hogy elérjék, hogy ne beszéljek? - Bököm ki az engem legjobban foglalkoztató kérdést. - Mármint el akartak rabolni, ami fogalmam sincs, hogy hogy nem sikerült nekik. Vagyis értem, mert nyilván neked köszönhetem, de... - Hebegek össze-vissza, de látom a megértést a szemében.

- Nézd, nagyon veszélyes emberekről beszélünk, akik már csak rutinból ölnek. Nem tudom mit terveztek veled, de az biztos, hogy nem vacsorázni akartak elvinni. Örülök, hogy ott voltam abban a pillanatban, amikor szükséged volt rám, és ezt most nem csak azért mondom, mert egy potenciális tanú vagy - mondja nagyon komolyan, és én tényleg hálás vagyok neki, bár a módszerei hagynak kívánni valót maguk után.

- Miért nem tudhattam róla, hogy mibe keveredtem? - Szegezem neki a kérdést. - Nem rohangásztam volna felelőtlenül, ha tudom, hogy veszélyben vagyok. Miért nem tudtad csak elmondani, hogy bajban vagyok? Még ha azt konkrétan nem is mondhattad meg, hogy miről van szó, annyit azért megérdemeltem volna. Ha jól értem, amit mondasz, akkor az én életem a tét. Jogom van tudni, hogy mi történik velem - puffogok, szerintem jogosan.

- Igazad van, de nem akartalak halálra rémíteni. Tudom, hogy így még jobban sikerült, de valahogy nem volt alkalmam veled beszélni - rántja meg a vállát. - Folyton morogsz rám, feltűnt? Nehéz veled szót érteni - veti a szememre, mire karba font kezekkel meredek rá.

- Nem szeretem, ha gyerekként kezelnek, és megpróbálnak tudatlanságban tartani, olyan eszközökkel, amik átlépnek minden határt, te pedig előszeretettel használod ki az erőfölényed velem szemben, ami kihoz a sodromból. Még jó hogy folyton morgok, ha így kezelsz. Jogom van tudni, hogy ha valaki ki akar nyírni, azért mert szerinted tudok valamit! - Kapom fel a vizet. - Tudod mit gondolok? - Pattanok fel, és látom rajta, hogy kezd felmenni benne a pumpa, bár még jól viseli a mérgemet. - Az a véleményem, hogy az egész elmélet, miszerint tudok valamit, a Te agyszüleményed. Így egyenesen következik ebből, hogy azok a veszélyes emberek, akik most üldöznek, a Te hibádból akarnak megölni - kiabálok rá.

- Maja - pattan fel Ő is, és figyelmeztetően cseng a hangja, ahogyan fölém magasodik.

- Látod, erről beszélek - mutatok rá, majd magamra. - Folyton ezt csinálod. Mi lesz a következő lépés? Szobafogságot kapok? - Horkantok fel nem túl nőiesen. - Már most elegem van belőled. Mikor mehetek végre el innen? - Tárom szét a karom.

Talán egyfajta védekezés is ez a viselkedés. Ha veszekszem Vele, akkor nem gondolok arra, hogy legszívesebben a karjaiba bújnék, vagy hogy szeretném, ha megcsókolna. Hogy egyébként szívdöglesztőnek tartom, ahogy engem védelmez, hogy meg akar menteni a rosszfiúktól.

- Jobb lesz, ha moderálod magad, ha velem beszélsz, világos?! A mostani viselkedésed csak egy dolgot bizonyít, méghozzá azt, hogy helyesen döntöttem, amikor gyerekként kezeltelek, mert csak egy hisztis kislány vagy, akinek ha az ember a kisujját nyújtja, akkor neki még az egész karja sem elég. Úgy gondoltam kedves leszek veled, mert tudom, hogy rettentően idegen, és ijesztő neked ez a helyzet. Ennivalót készítettem neked, próbálom elérni, hogy kényelemben érezd magad, felajánlottam, hogy válaszolok a kérdéseidre, te pedig most is csak hisztizel - kiabál az arcomba. - De tudod mit, végeztem veled. Nekem ebből elegem van - rázza a fejét.

Elakad a szavam. Még nem borítottam ki ennyire, és most fogalmam sincs, hogy mit mondjak, vagy tegyek. Nem akarom túlfeszíteni a húrt, de azt hiszem valahol engem is meg lehet érteni. Abban igaza van, hogy ez a helyzet számomra rettentően ijesztő, de még ha csak ezzel lenne a problémám, akkor azt könnyen tudnám kezelni, vagyis könnyebben. De itt van még ez a bizonytalan érzés, ami folyton megrohan a közelében, és ami kissé őrültté tesz. Vonzódom hozzá, eszméletlenül, de közben meg tudnám fojtani egy kanál vízben, ez pedig mindennel együtt túl sok nekem. Túl sok ez egyszerre.

 

Még mindig szemben állunk egymással, mindketten dühösen kapkodjuk a levegőt, és egy tapottat sem mozdulunk.

Nem tudom mi történik velem, de érzem, hogy nedves csíkot hagyva az arcomon, folyni kezdenek a könnyeim. Nem akarok sírni. Nem akarok gyenge lenni. Nem akarom, hogy lásson összeomlani. Azonnal hátat fordítok neki, és céltalanul indulok el a bejárati ajtó irányába.

El akarok bújni, és ki akarom sírni magam. Vissza akarom kapni az életem, ami néhány nap alatt a feje tetejére állt.

Azt hittem, hogy ilyesmi csak a filmekben van. Mármint nem vagyok naív. Tudom, hogy szörnyűségek történnek a világban, de a legtöbb ember, ahogy én is, egy buborékban él, ahol úgy érzi, hogy semmi sem bánthatja.

Az én buborékom most kipukkadt, és a mocsok kellős közepén találtam magam, ami megrémiszt. Félek. Nagyon félek, hogy meg fogok halni, amikor még nincs itt az ideje. Még annyi dolgom van a világban, még annyi mindent kell megtapasztalnom. Még csak szerelmes sem voltam soha.

 

Nem jutok messzire. Amikor a kezemet a bejárati ajtó kilincsére teszem, elkapja a karom, és maga felé fordít. Már tiltakozni akarok, veszekedni vele, elérni, hogy egyedül hagyjon, de nincs rá lehetőségem.

Egyszerűen magához ránt, és szorosan ölel. Testem az övéhez préselődik, karjai satuként ölelik a derekam, ami hatalmas biztonságérzetet ad, és ebben a pillanatban török meg igazán. Kontrollálatlanul zokogok fel, és karjaimait a dereka köré fonva bújok a mellkasához. Érzem, hogy a lábam elgyengül, és képtelen vagyok megtartani magam, de rájövök, hogy nem is kell.

Amint észreveszi a gyengeségem, egyik karját a térdhajlatomhoz csúsztatja, majd az ölébe kap, és visszaballag velem a kanapéhoz, ahova le is ül. Könnyedén mozog velem, bár ez nem kellene, hogy meglepjen.

- Minden rendben lesz - súgja a hajamba.

Kicsit lejjebb csúszik, és félig elfekszik a kanapén, így én, még mindig az ölében ülve, elterülök a mellkasán, és sírok, mint egy kisbaba. Valamiért nem érzem zavarban magam attól, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben lát. Öröm fog el, amiért most erős, helyettem is, és annak ellenére, hogy hogy viselkedtem vele, mégis törődik velem. Mégsem fog egyedül hagyni. Tudom, hogy nem.

- Nem engedem, hogy bajod essen - simogatja a hátam, és egy puszit nyom a homlokomra, de aztán nem húzódik el. Szorosabban bújok hozzá, kezemet a mellkasára simítva, mire Ő is jobban magához szorít.

Próbálok figyelni a légzésemre, próbálok megnyugodni, így becsukva a szemem koncentrálni kezdek.

A látásom hiányában felerősödnek az érzékeim. Az orromba kúszik a férfias illata, ami kissé elbódít, érzem a tenyerem alatt megfeszülő izmait, a simogató kezét a hátamon, az ajkait a homlokomon, melyek megnyugtatóan pihennek a bőrömön, és hallom az erős, határozott szívverését. Ellazulnak az izmaim, elengedem magam, az egyenletesen emelkedő mellkasa pedig elringat.

Nem tudom hogyan képes ennyire hatni rám. Nem tudom, hogy mi történik velem a közelében, de pillanatokon belül elalszom az ölelésében.