Az első - 6. Fejezet

Sziasztok!

 

Ismét itt a friss rész, és remélem ez a fejezet is olyan pozitív visszajelzéseket fog kapni, mint az előző! Ezúton is szeretném megköszönni a kedves szavakat, nagyon sokat jelentenek!

Nem húznám tovább az időt, kellemes időtöltést az oldalamon! :)

 

Jó olvasást,

Aida

 

 

Akár egy szökevény

 

 

Teljesen elveszek a tekintetében, és képtelen vagyok mozdulni, csak várom, hogy mi lesz a következő lépése. Mély levegőt vesz, mire hirtelen észbe kapok, hogy nekem sem ártana némi oxigén. Lassan szívom be, majd fújom ki a levegőt, miközben Ő még mindig nem mozdul.

Arra számítok, hogy kínos szóváltások közepette lemászik rólam, majd egyedül hagy, de valamiért ez nem következik be. Legszívesebben csak közelebb húznám magamhoz, átölelném Őt, és kezeimet végigcsúsztatnám az izmos hátán, majd a derekánál a pólója alá furakodnék, hogy érezzem a forró bőrét a tenyerem alatt, de csak fekszem alatta, és várom, hogy mi jön ezek után. Messziről feltűnik bárkinek, aki csak ránéz erre a férfire, hogy tapasztalatban nincs hiánya, és valószínűleg sorban állnak az ajtajánál a nők, én pedig ezt nem igen mondhatom el magamról.

Ismét nagyot sóhajt, majd megrázva a fejét lassan közelebb hajol, és a nyakamba temeti a jóképű arcát. Érzem, hogy megszagol, ami megmosolyogtat, de ismét elakad a lélegzetem, amikor a szépen ívelt ajkait végighúzza a nyakam vonalán. Nem csókolja meg a bőrömet, de már ettől a finom érintéstől is libabőrös leszek. Arcát az enyémhez dörgöli, mire önkéntelenül felkuncogok, mert a borostája rettentően csiklandoz. Mosolyogva emeli fel a fejét, de éppen csak addig, hogy a szemembe nézzen, majd elkomolyodva az ajkam felé hajoljon.

Tétován mozdul, várva, hogy vajon ellököm-e magamtól, de én képtelen vagyok erre. Nem tudom, hogy mi van velem. Egyik pillanatban egy kanál vízben meg tudnám fojtani, a másik pillanatban pedig legszívesebben a bőre alá férfkőznék, annyira vágyom a közelségére. Akarom ezt a csókot, akkor is, ha közben halálra rémít, hogy mit vált ki belőlem ez a férfi, a sok titokkal együtt, amit nem hajlandó nekem elmondani.

Az orrát finoman végighúzza az enyémen, amivel eltereli a figyelmemet a gondolataimról, én pedig reflexszerűen emelem fel a kezem, hogy ujjaimmal végigsimítsak a tarkóján, majd a rövid hajába túrjak. Ajkait ebben a pillanatban simítja a számra, de úgy látszik ez a pillanat rettentően népszerű, mert valaki ráfekszik a csengőre a bejárati ajtó túloldalán. Csalódottan felnyög, és osztozom az érzéseiben, de nem állítom meg, amikor egy nagy sóhaj után lemászik rólam, és vissza sem nézve kimegy a szobából, melynek az ajtaját rámcsukja.

Oké, ez igen egyértelmű célzás arra, hogy maradjak itt, és ha lehet ne okozzak semmilyen galibát. A plafont tanulmányozom egy ideig, miközben próbálok rájönni, hogy mégis mi a fene történt itt az előbb, de bárhogy igyekszem, nem értem, hogy mi folyik itt. Ha jobban belegondolok még csak meg sem csókolt az imént, egyszerűen csak túlságosan belemászott az aurámba, én pedig, mint egy buta kislány, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar.

Hirtelen ülök fel, és a szoba sarkában lévő fotelben megpillantom a kabátom, és a táskám, a földön pedig a cipőmet. A táskámból előhalászom a telefonom, melyen már több nem fogadott hívásom is van. Azonnal tárcsázom Zita számát, mert nem szokott csak kedvtelésből ennyiszer keresni.

- Édes Istenem, végre! - Azonnal fogadja a hívásomat, és kérdőre is von: - Hol a fenében vagy, és miért nem veszed fel a telefont?

- Ne haragudj, csak le volt halkítva a mobilom, és nem jelzett semmit - mentegetőzöm azonnal, és nem merem neki bevallani, hogy egy idegen férfi lakásán ébredtem, és ki tudja mennyi ideig kiütve feküdtem.

- Mikor szándékozol haza jönni? Egyedül vagyok, és már mindjárt tizenegy óra - hozza a tudtomra, mire ledöbbenek.

Az utolsó emlékem délutáni, aztán ebben a hülye lakásban ébredtem, megpofozott egy számomra teljesen ismeretlen nő, aztán meg majdnem meggondolatlan dolgot műveltem egy szinte idegen férfivel. Eszembe jut, hogy Ádám azt mondta, hogy a lakása a közelben van, amikor kiléptünk a boltból, így könnyen kikövetkeztetem, hogy nem vagyok messze az albérlettől. Le kell innen lépnem, de most azonnal.

- Figyelj, indulok haza, és mindent megbeszélünk, oké?

- Oké - puffog a telefonba, de most ezzel nem tudok foglalkozni.

- Szia - köszönök el, és bontom is a vonalat, meg sem várva a válaszát.

Azonnal felhúzom a cipőmet, majd felkapom a kabátomat, és elrakva a telefonomat a vállamra akasztom a táskám.

Halkan lépek az ajtóhoz, majd hallgatózni kezdek, hogy van-e még vendége Ádámnak. Egy ismeretlen férfihangra leszek figyelmes, de nem tudok kivenni egyetlen értelmes szót sem a párbeszédből, szóval fel is adom a próbálkozást, inkább lejjebb csúszom, és a kulcslyukon próbálom meglesni, hogy hol tartózkodnak.

Szerencsém van, ugyanis látom, hogy Ádám a konyha felé int, ahova be is húzódnak, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. Csendesen nyitom ki az ajtót, majd hangtalanul vonulok át a nappalin, és a konyha ajtaja mellett megállok. Nyitva hagyták a nyílászárót, így meg kell találnom a megfelelő pillanatot, hogy átsuhanjak előtte.

- Figyeljen ide Ádám, az egész pályafutása alatt úgy kezeltem magát, mintha a fiam lenne, de ugyanakkor a felettese is vagyok, és nem hunyhatok szemet minden felett. Már hosszú ideje nincs előrehaladás az ügyben, és Maga sem várhatja tőlem, hogy az adófizetők pénzét egy eredménytelen nyomozásba pumpáljam - hallok egy kedves férfihangot. - Tegye parkolópályára az ügyet egy ideig, amúgy is lenne néhány dolog, amiben a segítségemre lehetne, aztán ha van valami fejlemény, akkor ismét teljes gőzzel nyomozhat.

- De úgy érzem, hogy most ráakadtam valamire - ellenkezik Ádám.

- Mondott valami érdekfeszítőt az a kislány? - Kérdezi, és valamiért azt érzem, hogy rólam van szó.

- Nem - sóhajt. - Semmi konkrétat, de ma délután a megfigyelés alatt két maszkos férfi megpróbálta elrabolni, szóval valószínűleg látott valamit, ami miatt el akarják tűntetni. Nem akartam túlságosan megijeszteni azzal, hogy elmondom neki mibe keveredett, de kikérdeztem. Még semmi olyat nem mondott, ami előre vinné az ügyet, de biztos vagyok benne, hogy ott van az az információ, amit én keresek, csak Ő annyira jelentéktelennek tartja, hogy nem említette meg - fejezi be.

- Miért nem tudok én erről a rablási kísérletről, és hol van most a lány? - Szólal meg újra az idősebb férfi.

- A két pasit bevitték az őrsre, és kihallgatták Őket a kollégák, de nem hajlandóak semmit mondani - mondja Ádám bosszankodva. - A lány pedig a szobámban van.

- Hogy hol? Magának teljesen elment az esze?

- Félek, hogy ha magára hagyom, akkor el fog tűnni, és vele együtt az információ is, ami talán az egész ügyet megoldaná. Itt kell tartanom bármi áron, míg el nem mondja, amit hallani akarok, legyen az bármi is - fejezi be elszántan, én pedig úgy érzem épp eleget hallottam.

Óvatosan belesek a konyhába és látom, hogy egyik férfi sem figyel az irányomba, szóval bátran továbblépek, miközben ők folytatják a társalgást. A bejárati ajtót elérve, halkan nyitom azt ki, és lépek ki a sötét lépcsőházba.

Gyorsan szedem a lábam, nem törődve semmivel, és meg sem állok, míg kint nem vagyok az épületből. Egyáltalán nem ismerős a környék, így azt rögtön tudom, hogy tényleg hazudott nekem Ádám, és nem a közelemben lakik, hanem egyszerűen követett, hogy szemmel tarthasson. Felpillantva a házon található utcatáblára, látom, hogy konkrétan a város másik oldalán vagyok, ami egy kissé rémisztő, tekintve, hogy nem vagyok valami jó a tájékozódásban.

Az utca végén látok elhúzni egy buszt, így azonnal abba az irányba indulok. Futva teszem meg a távot, és remélem, hogy Ádám nem fogja túl korán észrevenni, hogy leléptem. Amikor elérem a buszmegállót kissé megnyugszom, és gyorsan előkapva a telefonomat internetes segítséget igénybe véve próbálom kitalálni, hogy melyik busszal kellene továbbindulnom.

A kereső hamar kidobja a megfelelő útvonalat, én pedig alig néhány perc várakozás után fel is szállok a megfelelő buszra. Elméletileg egy órányira vagyok az otthonomtól, de nem tűnnek túl barátságosnak az emberek a buszon, illetve az sem valószínű, hogy járni fog a metró, amikor én használnám, de semmi nem érdekel most. Csak azt szeretném tudni, hogy mi a fenébe keveredtem, és miért vert át Ádám ilyen csúnyán.

Valakik el akartak rabolni ma délután, és addig sikeresen eljutottak, hogy elkábítsanak, ami rém ijesztő, mert fogalmam sincs, hogy mit akarnak tőlem. Azt sem értem, hogy vajon mit tudok én, ami ennyire fontos valakinek.

Ki a fenével utazhattam együtt azon a buszon, akit a rendőrség keres. Ádám folyamatosan a buszos utazásról kérdezett, biztos ott történt valami. De vajon melyik apró részlet a döntő, amit én jelentéktelennek tartok?

 

Felnézve azon kapom magam, hogy a következő megállónál le kell szállnom. Miután elhagyom a buszt, futva érkezem a metró lejáratához, ami még szerencsére nyitva van. Pont elérem az utolsó metrót, amely tizenöt perc zötykölődés után megáll az albérletem közelében.

A félelem eluralkodik rajtam, ahogy a kihalt utcákon sétálok, így az utolsó métereket futva teszem meg. Meg sem állok a lakásig, ahova belépve rögtön bekulcsolom az ajtót, és be is reteszelem a biztonság kedvéért.

- Maja, te vagy az?

- Igen, én vagyok - mondom megkönnyebbülten.

- Hol a fenében voltál? - Jelenik meg a folyosón, miközben én a hátamat az ajtónak döntve állok, és igyekszek feldolgozni mindent, ami velem történt.

- Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs - rázom a fejem, és érzem, hogy a sírás fojtogat.

- Gyere - nyújtja felém a kezét. - Készítek neked egy finom teát, szépen megnyugszol aztán elmeséled, hogy merre jártál, és mi történt, mert látom rajtad, hogy teljesen kikészültél.

- Köszönöm - bólintok hálásan, és követem a konyhába.

Alig tizenöt perc múlva már elém is teszi a forró italt a kedvenc bögrémben, én pedig a gőzölgő nedűre koncentrálva igyekszem összeszedni a gondolataimat, hogy ne tűnjek teljesen őrültnek, amikor beavatom az életem azon fejezetébe, mely egyszerűen hihetetlen.

Már épp belekezdenék, amikor csöngeni kezd a kaputelefon. Kérlelően nézek Zitára, mire el is indul.

- Igen? - hallom a legjobb barátnőm hangját.

- Nagy Ádám vagyok, a rendőrségtől, kérem engedjen be, fontos dologról van szó a lakótársával kapcsoaltban - mondja kíméletlen hangnemben.

- Rendben - Zita automatikusan engedi be, mire majd felrobbanok, és rettentően idegessé válok. - Miért keres a rendőrség Maja? - Támad le rögtön.

- Mindent elmagyarázok, de most nem találhat itt. Kérlek segíts - nézek rá könyörögve, mire int, hogy menjek be a szobájába.

Gondolkodás nélkül, a táskámmal együtt, kabátban, cipőben mászok be a hatalmas szekrényébe, ahol a felakasztott ruhák alatt összekuporodom, és várom, hogy mi fog történni.