Az első - 7. Fejezet

Sziasztok!

 

Ezer bocsánat a hosszú várakozási idő miatt, de egyéb elfoglaltságaim miatt sajnos nem tudtam hozni az újabb részt.

Tapasztalataim szerint sok olyan blog van, ami csupán egy hirtelen fellángolás, és néhány résznél több sohasem kerül fel, mert az írónak elmegy a kedve tőle, de ígérem, hogy ha időbe is fog telni, akkor is kap befejezést a sztori! :) Nem szeretem félbehagyni a dolgokat, és nem most fogom elkezdeni. :)

 

Jó olvasást,

Aida

 

 

Megadás

 

 

- Jó estét - hallom meg Ádám hangját, mire görcsbe rándul a gyomrom. - Elnézést a késői zavarásért, de a lakótársával kell beszélnem, és ez nem tűr halasztást.

- Majával? - Kérdez vissza Zita, és hallom a hangján a zavarodottságot és az értetlenséget. Lehet azért, mert tényleg nem ért semmit, vagy egyszerűen pokolian jó színésznő.

- Igen, vele. Itthon van? - Tér a lényegre.

- Nincs - mondja Zita. - Körülbelül egy órája beszéltem vele telefonon, és azt mondta, hogy indul haza, de még azóta sem érkezett meg. Biztos úr, valami baleset érte Maját, vagy tett valamit, ami miatt a rendőrség keresi? - Folytatja a színészkedést, én pedig kíváncsian várom, hogy mi lesz Ádám következő lépése.

- Megpróbálná felhívni újra?

- Öhm... Persze, csak hozom a telefonomat a szobámból - mondja, és hallom, hogy nyitódik az ajtó. - Maja? - suttogja halkan Zita, de nincs időm reagálni.

- Minden rendben, kisasszony? - Szólal meg ismét Ádám, és nagyon közelről hallom a hangját.

- Igen, persze. Tárcsázom is a számát - mondja figyelmeztetően, de nem aggódom, mert le van halkítva a mobilom. - Nem veszi fel.

- Rendben, figyeljen ide - kezdi Ádám rettentően komoly hangon. - Itt van a névjegyem. Ha a lakótársa hazaér, azonnal hívjon fel, akár az éjszaka közepén is. Tudni akarom, hogy biztonságban ideért, rendben?

- Persze - egyezik bele azonnal Zita.

- Remélem is, hogy így fog eljárni az ügyben. - Mondja fenyegető hangon, majd még hozzáteszi: - Ugye tudja, hogy a rendőrség félrevezetése bűncselekménynek minősül?

- Biztos lehet benne, hogy nem szándékozok semmi törvénybeütközőt tenni, de most megkérem, hogy fáradjon ki a lakásból. - Biztos, ami biztos, Zitát sem kell félteni, ha arról van szó, hogy megvédje magát, és azokat, akiket szeret.

- Viszontlátásra - köszön még Ádám, majd már csak az ajtócsapódást hallom.

- Maja! - lép be ismét a szobájába a legjobb barátnőm, mire mozdulok is, és kimászok a szekrényből. - Most rögtön el kell mondanod nekem mindent, mert nem vagyok hajlandó börtönbe menni, még miattad sem. Mit csináltál? Miért keres a rendőrség?

- Ne haragudj, én nem akartalak belekeverni, de én se értek semmit - sírom el magam a felgyülemlett feszültségtől.

- Oké, figyelj! Ülj le szépen az ágyra - fogja meg a vállam, és addig tol, míg le nem huppanok a rózsaszín takaróval lefedett ágyra. - Add ide a táskád, kipakolom a dolgokat, amiket vásároltál, aztán behozom a konyhából a teádat, és szépen nyugodtan mindent megbeszélünk, rendben? - Néz rám nagyon megértően, én pedig csak szipogva bólintok. - Tessék, papírzsebkendő - nyom a kezembe egy csomaggal az említett tárgyból, majd kivonul.

Hogy adhatnék neki észszerű magyarázatot erre az egészre, amikor én magam sem tudom a válaszokat. Nem tudom mi folyik körülöttem, nem tudom mit akar tőlem a rendőrség, nem tudom kik akartak elrabolni, csak azt tudom, hogy vissza akarom kapni az unalmas életemet, hogy az legyen a legnagyobb problémám, hogy a vizsgáimra kell tanuljak.

- Itt a teád - lép be megértően mosolyogva Zita.

- Köszönöm - mondom sírós hangon.

- Elmeséled, hogy mi folyik itt?

- Elhiszed, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs? - Fújtatok, és teljesen kimerültnek érzem magam.

- De valamit csak tudsz? - Néz rám kétkedve Zita, mintha azt hinné, hogy nem akarom neki elmondani a dolgokat.

- Ja, valamit - bólintok, majd elkezdem mesélni, hogy mi történt velem délután, és mit hallottam, amikor a két rendőr rólam beszélgetett a hátam mögött.

Amikor befejezem a mesélést látom rajta, hogy bár a barátságunkra való tekintettel feltétel nélkül bízik bennem, és nem kérdőjelezi meg az épelméjűségem, de az is leolvasható az arcáról, hogy nagyon nehéz elhinnie, amit mondok. Én sem hinnék magamnak. Jelenleg olyan az életem, mint egy alacsony költségvetésű, béna amerikai akciófilm, amiből évente legalább harminc készül, és mind ugyanarról szól.

- Nem tudom, hogy mit mondjak Maja - sóhajt nagyot Zita.

- Nem kell mondanod semmit - rázom meg a fejem, és próbálok egy mosolyt magamra erőltetni. - Megyek és lefekszek aludni, kimerültem. - Állok fel, és meg sem állok a szobámig, ahol ledobálom magamról a ruháimat, és úgy ahogy vagyok, fehérneműben bemászok a takaróm alá.

Remélem, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz álom volt, és amikor felébredek, akkor minden a régi lesz. Így kell lennie. Ez az egész nem történhet velem.

 

Amikor másnap felébredek, és rápillantok az ébresztőórámra, sóhajtva könyvelem el magamban, hogy ma már nem fogok bemenni az előadásokra.

Ólom nehéznek érzem a végtagjaimat, de mégis kimászok az ágyamból, magam köré tekerem a köntösömet, és a konyha felé veszem az irányt, hogy igyak egy kávét, hogy ne legyek egész nap használhatatlan.

Rendet kell raknom a szobámban, és ki kell pakolnom a sporttáskám, mert még az összes ruhám abban van. Rendszereznem kell az új tankönyveimet, amik pedig már nem kellenek, azokat fel kell tennem az internetre, hogy eladjam őket.

 

Felsóhajtok, amikor az első korty kávé lefolyik a torkomon, és becsukva a szemem, félig alvó állapotban ülök az asztalnál, amikor hallom, hogy nyitódik a bejárati ajtó.

- Megmondtam magának, hogy telefonálok, ha hazaér, nem értem, hogy miért zaklat - Zita dühös hangja csak úgy szikrázik a haragtól. - Amikor reggel elmentem itthonról, még nem volt itt.

Hangosan beszél, és tudom, hogy miért, de ha most kilépnék a konyhából egyenesen arra a folyosóra érnék, ahol ők álnnak. Itt nincs hová bújni, szóval szembe kell néznem a sorsommal. Csak ne félnék ennyire attól, hogy mi vár rám.

- Egész éjjel az utcákat jártam a maga barátnője után kutatva, majd amikor megnéztem a térfigyelő kamerák felvételeit láttam, hogy körülbelül előttem húsz perccel ért ide, szóval ne szórakozzon velem - emeli fel a hangját Ádám. - Hol van?

- Megmondtam már, hogy nem tudom, és most tűnjön el innen, vagy kihívom a rendőrséget. Le merem fogadni, hogy csak úgy nem kutathat át egy lakást, szóval kifelé!

Annyira szeretem a barátnőmet jelen pillanatban, hogy azt elmondani nem tudom, de nem engedhetem meg, hogy miattam bajba kerüljön. Tudom, hogy csak védeni akar, de a saját csatáimat nekem kell megvívnom.

- Itt vagyok - állok meg a konyhaajtóban, mire Ádám villámló szemekkel néz rám, és rögtön elindul felém.

- Mégis mit gondolsz magadról, hmm? - kapja el a karomat, és nagyon közelről sziszegi az arcomba a szavakat.

- Ezt pont te kérdezed? - Kapom fel a vizet. - Megfigyelés alatt tartasz, majdnem elrabolnak, és valamiben nyakig benne vagyok, amiről jogom lenne tudni, de te nem mondasz semmit.

- Jobb, ha nem tudsz róla - rázza a fejét.

- Nem vagyok gyerek, és tudni akarom, hogy mi folyik az életemben - kötöm az ebet a karóhoz. - Vagy ha nem, én esküszöm neked, hogy lelépek, és soha a büdös életben nem fogsz többé látni.

- Nem tudsz elbújni előlem.

- Tegyünk egy próbát? - Nézek rá fenyegetően.

- Menj és öltözz fel, aztán elmegyünk egy biztonságos helyre - kerüli ki a kérdésemet.

- Nem - mondom egyszerűen, mire érzem, hogy felmegy benne a pumpa, és kicsit erősebben szorítja a karomat.

- Szükségem van a vallomásodra, és ameddig nem kapom el azokat, akiket keresek, addig vigyáznom kell rád.

- Akkor kérdezz! Csak mondd, hogy mit akarsz tudni, én mindent elmondok, utána pedig hagyj békén. Csak hagyj békén - kérem csendesen, miközben elcsuklik a hangom.

- Nem lehet - rázza a fejét hajthatatlanul, miközben látva a pillanatnyi megadásomat enged a szorítása a karomon.

- De miért? - Kérdezem, mint egy kislány, aki nem fogadja el, hogy a desszert előtt meg kell ennie a zöldségeket is.

- Menj és öltözz fel, aztán pakolj be néhány napra, mert eljössz velem valahová. - Megint nem válaszol a kérdésemre, de már nincs erőm ellenkezni, vagy számonkérni.

- Nem kötelessége magával menni - csattan fel Zita.

- Maga hallgasson inkább, és örüljön, hogy nem emeltetek maga ellen vádat a kis hazugságai miatt - torkollja le azonnal Ádám, majd ismét rám néz. - Gyerünk!

 

Nagyot sóhajtva mérem fel a lehetőségeimet, de hamar rájövök, hogy bármennyire is tiltakozik ellene minden idegszálam, hogy engedelmeskedjek ennek a basáskodó férfinek, tegnap délután el akartak rabolni, és ha Ádám nem lett volna a közelben, akkor csak Isten tudja hol lennék most. Ha racionálisan végiggondolom a helyzetet, akkor tudom, hogy Ádámmal kell mennem, de ugyanakkor rettentően félek is.

Csak bólintok egyet, majd kihúzom a karom a szorításából, és elindulok a szobámba, hogy felöltözzek. Ádám árgus szemekkel követi a lépteimet, majd amikor bezárkózom a szobámba, végre kicsit egyedül lehetek.

- Maja, figyelj rám - jön be utánam Zita, és gondosan bezárja maga mögött az ajtómat. - Nem kell vele menned. Kitaláljuk, hogy mi legyen, mindent megoldunk.

- Nem, Zita - sóhajtok, amikor már a cipőmet húzom felfelé. - El kell mennem vele, mert nem akarlak téged is bajba keverni. Tényleg megpróbáltak tegnap elrabolni, és bár fogalmam sincs mibe keveredtem, de ha eddig képesek elmenni azok az emberek, akkor képesek téged is bántani. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam esne bajod. - Lépek mellé, és szorosan megölelem.

- Mondd, hogy egyben látlak viszont - suttogja.

- Minden rendben lesz - mosolygok, bár fogalmam sincs, hogy most mi következik. - A nővéremnek nem kell erről tudni, rendben? - Nézek rá nagyon komolyan. - Tudom, hogy nem szokott csak úgy felhívni téged, de ha mégis, akkor kérlek mondd azt, hogy minden rendben van, és csak az unalmas egyetemi hétköznapokkal vagyunk elfoglalva - magyarázom neki, mire csak bólogat.

- Hívj fel néha, jó? Tudni akarom, hogy jól vagy - kér meg, mire beleegyezően rázom meg a fejem.

- Maja, mennünk kell - kopogtat az ajtón türelmetlenül Ádám.

- Kész vagyok - szólok vissza, mire benyit.

- Ez minden? - Néz le a sporttáskámra.

- Igen.

- Rendben, akkor induljunk - int a fejével az ajtó irányába.

Nem szólok egy szót sem. Azt hiszem egy kicsit dacból viselkedem vele így, de nem vagyok hajlandó szóba állni vele, csak ha már nagyon muszáj lesz. Csendben lépkedünk lefelé a lépcsőházban, majd pillanatokon belül a fekete autójában találom magam.

Lassan haladunk az utcákon, de nem kérdezem hova megyünk, úgysem mondaná meg. Egyszerűen nincs kedvem vele kommunikálni, csak túl akarok lenni ezen az egészen.

- Össze kell szednem néhány cuccot, kérlek gyere fel velem - mondja, amikor leparkol a lakása előtt. Nagyon kedvesnek tűnik az invitálása, de tudom, hogy egyébként nincs választásom, hallom a hangsúlyán.

Csak bólintok neki, majd szó nélkül teszem, amit mond. A nappaliban ülök le, amíg Ő a hálószobájában matat, és hirtelen rám tör a fáradtság. Szinte leragadnak a szemeim, de igyekszem ébren tartani magam, amikor végre megjelenik.

- Mehetünk - mondja, mire felállok, és indulok is az ajtó felé. - Körülbelül egy órát fogunk utazni - teszi még hozzá, amikor már ismét az autóban ülünk.

Sóhajtva veszem tudomásul, amit közölt velem, majd kicsit lejjebb csúszom az ülésen, és a fejemet a hideg ablaküvegnek támasztva becsukom a szemem, és szinte abban a pillanatban elnyom az álom. Nem tudom, hogy hová megyünk, nem tudom, hogy mit fogunk csinálni, hogy mennyi ideig kell ott lennem Vele, de egy dolog biztos, a módszerei ellenére, amellyel kikényszerítette, hogy Vele menjek, biztonságban érzem magam mellette, és most azt hiszem, ez a legfontosabb.