Az első - 4. Fejezet

Sziasztok!

 

Ismét jelentkezem, aminek az oka, hogy hétvégén egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudok hozni friss fejezetet. Remélem örültök a gyorsaságomnak! :D

Jövő héten ismét jelentkezem!

 

Szép hetet, és sok locsolót kívánok Mindenkinek,

Aida



 

 

Szürke hétköznapok... Vagy mégsem?



 

Másnap reggel nagyon fáradtan ébredek, de mivel szeretnék visszarázódni a hétköznapokba, és amúgy is fel kell pörögnöm, hogy lépést tudjak tartani a követelményekkel a suliban, ezért kimászok az ágyból, és elindulok a fürdőbe.

Hamar végzek a reggeli teendőimmel, majd felöltözve, egy palack vízzel és a bérletemmel a kezemben útnak indulok. Meg sem állok a közeli edzőteremig, ahol ismerősként köszöntenek. Körülbelül annyira vagyok friss, mint egy zombi, de rutinosan végigmegyek az edzéstervemen, melyet még korábban készíttettem magamnak, majd elköszönve az alkalmazottaktól, indulok is haza.

 

Amikor teljesen leizzadva belépek a lakásba, Zita köntösben, ásítva sétál a konyha felé, a barátját, Robit követve, aki csupán az alsógatyáig jutott el ma reggel, ami az öltözködést illeti.

- Jó reggelt - köszönök nekik, mire két dünnyögés a válasz.

Nem foglalkozva velük tovább, tiszta ruhát fogok, és bezárkózom a fürdőbe. Nem is hallottam tegnap este, hogy Robi átjött.

Körülbelül fél óra múlva frissen és üdén lépek a konyhába némi harapnivaló reményében, de mivel még nem volt időm bevásárolni, csupán egy narancslevet iszok, és elfogadom Zita kedvességét, aki piritóssal kínál.

Hamar végzek, majd el is indulok az egyetem felé, ami néhány metrómegállóra van az albérlettől. Mint mindig, most is rengetegen vannak a metrókocsiban, így már alig várom, hogy leszálhassak.

Ahogy a mozgólépcsőn állok, elkezd csörögni a telefonom, melynek kijelzőjén a nővérem neve villog. Azonnal fogadom a hívását, és pillanatokon belül meghallom a hangját:

- Már fel sem hívsz? - Morgolódik azonnal. - A lelkedre kötöttem, hogy hívj fel, ha Pestre értél, de te még erre sem vagy képes.

- Anna, kérlek, már nem vagyok gyerek - forgatom a szemem.

- Tudom, hogy nem vagy, de bármi történhet veled, ennyit igazán megérdemlek, nem gondolod? Csak te vagy nekem, senki más, ne haragudj, hogy aggódni merek érted - mondja felháborodva.

- Jól van, figyelj, igazad van - adom meg magam, miközben Ő nem is sejti, hogy milyen kalandos utam volt Pestre. - Ne haragudj, hogy nem hívtalak, csak nem éreztem jól magam, és szinte átaludtam az elmúlt napot - hazudok.

- Semmi baj - enyhül meg a hangja. - Mi volt a baj?

- Szédültem, meg hasonlók, és egy kicsit kimerültem, de már minden rendben, ne aggódj, rendben?

- Biztos?

- Igen, de most mennem kell, mert kezdődik az előadásom - ülök le az egyik nagy előadóban. - Puszillak, és vigyázz magadra! Szia!

Meg sem várom a választ, csak bontom a vonalat, amiért tudom, hogy még kapni fogok. Imádom a nővéremet, aki túlságosan ellenőrzés alatt akar tartani, mert rettenetesen félt, és ezzel egy kicsit az őrületbe kerget, de ez neki fel sem tűnik, nekem pedig együtt kell élnem vele.

 

Az egyik unalmas előadáson éppen a bevásárlólistámat írom, amikor megkocogtatják a vállam. Ijedten nézek oldalra, és kissé meg is ugrok, mire többen felém néznek.

- Azért ennyire nem vagyok ijesztő - nevet rajtam Máté.

- A frászt hoztad rám - rázom a fejem rosszallóan, miközben elhelyezkedik mellettem.

- Ne haragudj - rántja meg a vállát, majd felnyitja a laptopját, és kissé lejjebb csúszik, hogy a tanár ne lássa az arcát.

Próbálok nem figyelni rá, kizárni, hogy figyeli minden mozdulatomat, és hogy mit írok a papíromra, de egy idő után nagyon zavaróvá válik.

- Nem kellene jegyzetelned?

Egy ártatlan kérdés, de még én is érzem, hogy úgy mondtam, mintha legalábbis elküldtem volna melegebb éghajlatra.

- Nem kell mindjárt leharapni a fejem - rázza a fejét rosszallóan. - Gondolkodtál azon, amit mondtam? - Vált témát.

- Nem kell gondolkodnom rajta.

- Csak egy esélyt kértem, nem azt, hogy légy a feleségem. Nem értem, hogy mi bajod velem. Vagy nem vagyok elég jó neked?

- Elmagyaráztam már neked, hogy nem akarok kapcsolatba bonyolódni. Mit nem lehet ezen érteni? Nincsen semmi bajom veled, csak jelen pillanatban a vizsgákkal és a tanulással vagyok elfoglalva. Nincs időm még egy pasi lelkét is pátyolgatni - mondom idegesen, mert már sokadszorra kell ezt a beszélgetést lefolytatnom.

Komolyan nincs bajom ezzel a fiúval, mindig kedves volt velem, egy rossz szavam nem lehet rá, de nem vonzódok hozzá. Egyszerűen semleges számomra a jelenléte, és ha tehetem inkább kerülöm, mert folyamatosan nyaggat, hogy legyek a barátnője.

- Mindig ugyanaz a szöveg Maja - forgatja a szemét.

- Ha egyszer ez az igazság.

- Ez hülyeség - kontrázz rá.

- Mindegy - mondom, majd felállok a helyemről.

Nem törődve a tanár rosszalló tekintetével kivonulok a teremből, és igyekszem a legrövidebb úton kijutni az épületből.

Fellélegzek, amikor végre az utcára lépek, és elindulnék az egyik bevásárlóközpont irányába, de elkapják a karomat, és visszarántanak.

- Tudom, hogy te is akarod - néz rám Máté mindenttudóan. - Megmagyaráznád, hogy mi a fenétől félsz?

- Engedd el a karomat - keményedik meg a hangom, mert rettentően dühössé válok, mire azonnal elenged.

- Figyelj, én nem akarok bajt, nem akarlak bántani, de nem adsz nekem rendes magyarázatot, hogy miért nem akarsz velem lenni, és ameddig nem kapok rendes választ, addig nem vagyok hajlandó feladni. További szép napot!

Ad egy puszit az arcomra, majd sarkon fordul, és otthagy engem teljesen ledöbbenve. Igaz, ami igaz, tisztelem a kitartását, de ez egy idő után nagyon idegesítővé fog válni.

 

Megrázva magam újra útnak indulok, és már csak azon kapom magam, hogy egy bevásárlókocsit magam előtt tolva a polcokat bámulom a kedvenc csokis sütim után kutatva.

Addig-addig bambulok, míg hirtelen neki nem megyek egy másik vásárlónak.

- Elnézést, nem figyeltem - kérek bocsánatot azonnal, majd az áldozatomra emelem a tekintetem, és nem túl nőiesen eltátom a számat döbbenetemben.

- Semmi baj - mosolyog rám Ádám, akin egy egyszerű, szürke melegítő van, fekete pólóval, és ugyanolyan színű sportcipővel. - Minden rendben?

- Öhm... - próbálom összeszedni magam. - Igen.

Sután bólintok egyet, majd meglátva a keresett édességet, leemelem a polcról, és kikerülöm a rendőrt, aki most mérhetetlen zavarba hozott.

- Még egyszer elnézést - mondom újra, majd mint egy öt éves, intek neki a kezemmel és otthagyom a sorban.

Legszívesebben a falba verném a fejemet a bénaságom miatt, de inkább egyenes háttal gyorsan összeszedem a listámon lévő dolgokat, majd indulok fizetni. Szerencsére nem látom Ádámot sehol, szóval nyugodtan pakolom el a termékeket, majd elindulok a jól megtömött szatyrokkal hazafelé.

Mivel szép az idő, úgy döntök, hogy hazáig sétálni fogok, így a napszemüvegemet a szemem elé tolva élvezem a napsütést. Alig haladok pár métert, amikor érzem, hogy a súly a kezemben hirtelen lecsökken és lepillantva látom, hogy kiszakadt a zacskó alja, és az élelmiszerek a földre zuhantak. Bosszankodva hajolok le, hogy felmérjem a károkat, miközben körülöttem az emberek morgolódnak, amiért éppen a járda közepén jut eszembe pakolgatni.

- Segíthetek? - Kérdezi az ismerős hang, mire nagyot sóhajtok.

- Megköszönném - bólintok, és fölnézek az idő közben mellém guggoló Ádámra. - Ez valahogy nem az én napom.

- Van ilyen - rántja meg a vállát, miközben segít beletuszkolni a táskámba a cuccaimat. - Hazafelé tartasz?

Mindketten felegyenesedünk, és lassan tovább indulunk.

- Igen - bólintok. - Még egyszer köszönöm.

- Nincs mit - mosolyog.

- A közelben laksz? Vagy hogy hogy a környéken jársz? - Kérdezem, mert nem akarok csendben sétálgatni vele. Az túl kínos lenne.

- Nem olyan messze van innen a lakásom, csak ritkán tartózkodom itthon, mert sokat utazgatok a munkám miatt - meséli kedvesen. - Mióta élsz itt Budapesten?

- Nem olyan régóta, még mindig képes vagyok elveszni - mondom, mire felnevet.

- Én itt jobbra megyek - int a fejével az említett irányba, én pedig bólintok.

- Szia - mosolyodok el, majd tovább indulok.

 

Huh, ez nem is ment olyan rosszul. Mármint rendben, nem képzelek ebbe semmit, csak beszélgetett két ismerős, akik összefutottak a boltban, de akkor is nagyon kellemes volt Ádám társasága. Most valahogy nem idegesített fel a jelenléte, hanem egyszerre ejtet zavarba, és éreztem vele biztonságban magam. Szívesen beszélgettem volna még vele, bár valószínűleg Ő nem egy magamfajta kislány társaságára vágyik.

Megrázva a fejem próbálom kiűzni ezeket a gondolatokat az elmémből, mielőtt túl sokat képzelnék a szituációba, amikor érzem, hogy megragadnak hátulról, és valamit a szám elé raknak, aminek borzalmas szaga van.

Természetesen nem hagyom magam, és sikoltok egyet, miközben csak az tűnik fel, hogy mindenki csak áll és teljesen lesokkolva bámul, de senki nem segít. Miért nem mozdulnak? Csak nézik a jelenetet, de elsétálnak.

Próbálok szabadulni, de a textilből áradó szag elbódít, és minden elsötétedik előttem. Jézusom, nem akarok meghalni. Valaki segítsen!