Az első - 5. Fejezet

Sziasztok!

 

Ismét jelentkezem, és remélem, hogy tetszeni fog a rész! Jó érzés, hogy tudom, hogy valakit/valakiket szórakoztat az írásom! El sem hiszitek, hogy ez mekkora motiváció nekem!

Köszönök mindent, és kellemes olvasást!

 

Üdvözlettel,

Aida

 

 

 

A tudatlanság néha áldás

 



 

Lassan nyitogatom a szemem, de sötét van, és én hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Egy ágyban fekszem egy kényelmes párnán, és gondosan be vagyok takarva egy puha takaróval.

Halk beszélgetés szűrődik be a szobába, amire elkezdek figyelni, és lassan az is feltűnik, hogy ez egy igen feszült szóváltás. Nem értem, hogy mit mondanak, de annyit tisztán ki tudok venni, hogy egy férfi és egy nő vitatkozik valamin.

Lassan emelem fel a fejem, mely szinte abban a pillanatban visszahanyatlik a párnára. Mivel muszáj kiderítenem, hogy hol vagyok, erőt veszek magamon, és lassan, de biztosan feltápászkodok az ágyból. Rettenetesen szédülök, és kóvályog a fejem, amikor felállok, de elindulok az ajtó irányába, amely résnyire nyitva van, így fény szűrődik be rajta.

A kótyagosságom miatt viszont sikerül belerúgnom az ágyba, és eszméletlenül elkezd fájni a lábujjam, mire felnyögök.

- Ki van odabent? - Emelkedik meg a hölgyemény hangja, mire én is felkapom a fejem.

- Semmi közöd hozzá - szólal meg a férfihang is, és rögtön felismerem benne Ádámot.

Némi dulakodást hallok, majd kivágódik az ajtó, és egy igen dühös szőke hajú nő néz velem farkas szemet. Nem tudom, hogy mit szűrhet le a látványomból, de elindul felém, mire én is felpattanok, mert nem tűnik túl barátságosnak a tekintete.

- Te r*banc - mondja dühösen, és lekever nekem egy nagy pofont.

Annyira le vagyok döbbenve, hogy köpni-nyelni nem tudok, csak fogom az arcom, és a felettébb dühös nőre nézek.

- Barbi - kapja el a nő könyökét Ádám, amikor nekem akar jönni, majd kitessékeli a szobából, és eltűnnek a szemem elől.

Lesokkolva rogyok le az ágyba, és próbálom összerakni, hogy mi a fene történt, de kudarcot vallok. Nem értek semmit. Mi a fenét tettem, amiért ez a nő ennyire pipa rám? Miért vagyok ennyire kótyagos? Mit keresek én itt? Egyáltalán hol a fenében vagyok?

- Szia - hallom meg a rendőr ismerősöm hangját az ajtóból, aki bocsántakérően néz rám.

- Van erre az egészre észszerű magyarázat? Mert én azt hiszem most veszítettem el a fonalat. - Kérdezem, miközben lecsúszok a padlóra, és két kézzel beletúrok a hajamba, úgy meredek magam elé.

Nem kapok rögtön választ, csak hallom a lépteit, melyek felém közelednek. Felemelem a fejem, hogy lássam, miért közelít, de Ő csak megáll előttem, és a kezét nyújtja felém. Valamilyen felfoghatatlan oknál fogva bízom benne, és a tenyeremet az övébe csúsztatva engedem, hogy kivezessen egy igen kellemes színekben pompázó nappaliba. Nem állunk meg itt, továbbmegyünk a konyha felé, mely igen apró, de annál barátságosabb. Kihúzza nekem a széket az asztal mellett, majd miután leültem elengedi a kezem, és egy pohár vizet tesz elém.

- Idd ezt meg, és aztán mindent elmagyarázok, jó? Hogy van az arcod? - Még mindig bocsánatkérően néz rám, miközben végigsimít az arcomon. Kikerekedett szemekkel nézek rá, mire mintha rájönne a mozdulat intimitására, és azonnal ellép mellőlem, hogy hátat fordítva nekem a konyhapulton matasson valamivel. - Ne haragudj.

Halkan mondja, de meghallom, és végképp nem értek semmit. Gyorsan megiszom a vizet, és várakozóan nézek rá, de mozdulatlanul áll, mint aki lefagyott. Várok néhány pillanatot, de felhúzom magam, mert válaszokat akarok, így felpattanok a székről, és a karjánál fogva magam felé fordítom.

- Mondj már valamit - kérem halkan, de nem szólal meg. - Beszélj, már!

Kiabálok, és dühösen a mellkasára csapok. Nem bírom ezt tovább. Mióta ez az ember megjelent az életemben hihetetlen dolgok történnek velem. Úgy érzem magam, mint ha egy idióta filmben lennék. Nem értek semmit, pedig jogom van a válaszokhoz, mert ez az én életem, és nem fogom engedni, hogy bárki is szórakozzon velem.

 

Hirtelen mozdul, és talán egyszerű reflexből, de a falnak présel, és dühösen a képembe liheg. Megijedek, ahogy ez az erős férfi nekem feszül, és csak most értem meg igazán, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok.

- Soha többé ne merj megütni - mondja nagyon mély hangon, szinte suttogva, de akkora erő van ebben a pár szóban, hogy megremegnek a lábaim.

- Tudni akarom, hogy mi folyik itt - kérem nagyon halkan.

Érzem, hogy könnyek öntik el a szemem, és mint egy kislány, nem bírok az érzéseimnek parancsolni. Mi a fene történik velem?

- Ülj le - lép el előlem, mire erőt véve magamon visszasétálok a székhez, melyen korábban ültem.

Hirtelen valami nedves esik a kezemre, mire meglepődve veszem észre, hogy sikerült elsírnom magam. Dühösen törlöm le a könnyeimet, majd próbálok felnőtthez méltóan viselkedni, és nem úgy mint egy ovis.

- A lakásomon vagy, és a nő, aki korábban itt járt, az exbarátnőm volt. Ne haragudj a jelenet miatt, és hogy megütött, de nehezen viseli a szakítást - kezdi el nyugodt hangon, majd leül a velem szemben lévő székre. - Fel kell tennem neked néhány kérdést, és gyorsabban fogunk végezni, ha egyszerűen csak válaszolsz nekem, rendben?

- De hát... - próbálok tiltakozni.

- Rendben? - Kérdezi erőteljesebb hangon, mire akadozva sóhajtok egyet.

- Oké.

- Mikor indult a busz, amivel Pestre utaztál?

- Te most szórakozol velem?

- Mikor? - Kérdezi újra, de mostmár dühös a hangja.

- Reggel tízkor.

- Volt esetleg valami szokatlan az indulással kapcsolatban?

- Egy idős házaspár késett, és rájuk kellet várni néhány percet, de egyébként minden rendben zajlott.

- Kik ültek a buszon?

- Jézusom, utaztak ott velem vagy negyvenen, mégis mi a fenét akarsz tudni? - Háborodok fel, mert nem értem, hogy mire megy ki a játék.

- Csak válaszolj - hurrog le azonnal. - Gondold végig, hogy kik ültek a buszon, és érzékeltél-e valami szokatlant velük kapcsolatban.

- Nem emlékszem minden emberre, de megpróbálom - dörzsölöm meg a homlokom, és próbálok koncentrálni. - Mögöttem két gyerek ült, és az egyik mindig akkor rúgott bele a székembe, amikor már majdnem sikerült elaludnom. A szüleik mögöttük ültek, és leginkább nem törődtek azzal, hogy mit művelnek a fiaik, csak próbálták túlélni az utat. Elém ült le az az idős házaspár, akik késtek. A nő megkínált sütivel, de borzalmas illata volt, mintha már hetek óta abban a dobozban lett volna, amiből kínálta, ezért nem fogadtam el. A szomszédos ülésen egy nő ült a pici fiával, aki az egész utat végig ordította. Azt hittem szétrobban tőle a fejem. Nem értettem, hogy hogy a fenébe nem lehet elhallgattatni azt a gyereket - fejezem be a mesélést. - Nem tudom mit mondhatnék még. A többiek csendben ültek, vagy zenét hallgattak, vagy nem tudom mit csináltak. Nem történt semmi különös, a közúti ellenőrzést leszámítva.

- Jól van, ennyi elég lesz most - bólint. - Menj vissza a szobába, pihenned kell.

- Nem akarok pihenni - rázom a fejem. - Most nem jöhetne az a rész, hogy én kérdezek, és te válaszolsz?

- Nem, most nem - mondja egyszerűen, mire annyira ledöbbenek, hogy eltátom a számat.

Látom, hogy mulattatja az arckifejezésem, és szégyentelenül mosolyogni kezd, ami felbosszant.

- Tessék?

- Jól hallottad, irány az ágy kisasszony - áll fel, és megkerülve az asztalt, engem is maga után húz.

Nem adom ám ilyen könnyen magam. Amikor már a nappaliban vagyunk megmakacsolom magam, és lecövekelek a dohányzóasztal mellett. Kirántom a kezem a szorításából, majd megkerülve az alacsony asztalkát próbálok úgy helyezkedni, hogy ne legyek elérhető közelségben.

- Magyarázatot akarok - vágom a fejéhez, és amikor felém lép, az ellenkező irányba mozdulok, figyelve arra, hogy az alacsony üvegasztal közöttünk maradjon.

- Na, ne szórakozz velem - mordul fel, amikor látja, hogy nem vagyok hajlandó engedni a követelésemből, és ha ő mozdul, akkor én is lépek egyet. - Maja!

Rám kiabál, amikor egy következő próbálkozásánál sikerül kitérnem előle, de nem foglalkozok vele.

- Tudni akarom, hogy mi folyik itt - kötöm az ebet a karóhoz, mire türelmetlenül tárja szét a karjait, majd egy hirtelen mozdulattal átugrik a dohányzóasztalon, és leterít a kanapéra.

Fel sem fogom, hogy mi történik, már a vállán vagyok, és öles léptekkel halad velem a hálószobája felé, miközben az orra alatt valami bosszantó nőszemélyről motyog, aki megkeseríti az életét.

Természetesen nem tétlenkedem, folyamatosan izgek-mozgok a vállán, és a derekát csapkodom, hogy tegyen le. Nem mintha bármit is elérnék ezzel, mert úgy sétál, mintha a súlyom meg sem kottyanna neki.

Hirtelen enged a szorítása, majd érzem, hogy megemel, és én már zuhanok is a hatalmas ágy felé. Sikkantok egyet félelmemben, és próbálok Ádám után kapni, ami eredményesnek bizonyul, mert elkapom a karját, Ő pedig elvesztve az egyensúlyát velem együtt dől a puha takarók közé.

Tombolnom kellene a bánásmód miatt, de elakad a szavam, amikor az esés után a szemembe néz. A testével szinte a matracba présel. Összefonódnak a lábaink, csípője az enyémhez simul, és mellkasunk egymásnak feszül, miközben a fejem mellett a könyökére támaszkodva néz le rám. Kapkodva szedi a levegőt, én pedig még a ruháinkon át is érzem, hogy hevesen dobog a szíve. Vajon Ő is érzi, hogy én is hasonlóan reagálok a közelségére?