Az első - 3. Fejezet

Sziasztok!

 

Késéssel bár, de ismét jelentkezem. :) Lassan beindul a sztori, és ígérem egyre izgalmasabb lesz! ;)

Remélem hamarosan bővül az olvasóim száma, bár tudom, hogy nem olyan vonzó a sztorim elsőre, de aki időt szán rá, annak igyekszem bebizonyítani, hogy nem hiába látogatja az oldalamat!

 

Üdvözlettel,

Aida



 

Emlékek



Még 50 kilóméter, és Budapesten vagyunk. Ennyit kell még kibírnom, hogy végre megszabaduljak ettől a bosszantó alaktól, aki annyira lazán kezeli a nyílvánvaló duzzogásomat, hogy azzal még inkább felhergel.

- Amúgy a nevem Ádám, Nagy Ádám.

Próbál meg beszélgetést kezdeményezni, de én csak lesúlytóan ránézek, majd újra elfordítom a tekintetem.

- Ilyenkor illik ám bemutatkozni - szúrja oda sóhajtva.

- Maja.

- Különleges neved van - mosolyog, amit az ablak üvegén visszatükröződve látok.

- Köszönöm - mondom még, majd egy hatalmas sóhaja után újra csend telepszik ránk. Kínosnak kínos, de engem nem zavar annyira, hogy megtörjem. Őt viszont úgy tűnik annál inkább, ugyanis néhány perc múlva ismét próbálkozik:

- Szóval már tudom rólad, hogy Majának hívnak, és 21 éves vagy. Mit érdemes még rólad tudni?

Csendben maradok, mert nem érzem azt, hogy beszélgetnünk kéne. Egyszerűen az idegeimre megy ez az ember a közvetlenségével, és a folyamatos mosollyal, ami ott virít a szája sarkában.

- Fáradt vagyok - mondom halkan, majd becsukom a szemem, és a hideg ablaküvegnek döntve a fejem, próbálok ellazulni és alvást színlelni.

 

Olyan jól sikerül a szimulálás, hogy dudálás hangjára ébredek, és elsőre csak az tűnik fel, hogy kint sötét van, én pedig még mindig az autóban ülök. A körülöttünk araszoló autók fénye ad némi világítást, így ásítva fordulok a sofőröm felé.

- Még mindig nem vagyunk Budapesten? - kérdezem csodálkozva.

- Nem - rágja a szája szélét. - Halálos baleset volt a pályán, és már nagyon régóta tart a helyszínelés.

- Jézusom - kapom a szám elé a kezem.

Majd el kell fordulnom, mert érzem, hogy nem szabad erről többet beszélnem, hogyha nem akarok kiborulni. Mély levegőket veszek, és igyekszem semmiségekre gondolni, amivel néhány perc alatt sikerül lenyugtatnom magam.

Érzem magamon a pillantását, tudom, hogy kérdezni akar, de mégsem teszi. Csak csendben hagyja, hogy összeszedjem magam, amiért hálás vagyok neki.

- Hamarosan újra megnyitják az egyik sávot, aztán a városban már gyorsan tudunk haladni - fűzi még hozzá.

- Nem akarom látni a helyszínt - rázom meg a fejem.

- Szólok mielőtt odaérünk, és ha úgy jobb, akkor becsukhatod a szemed - mondja, ami kissé viccesnek hatna, ha nem hallanám a hangján, hogy komolyan gondolja.

Van egy olyan érzésem, hogy ez a fickó sokkal többet tud rólam, mint a nevem és az életkorom. Ezen nem is lennék meglepődve, hiszen egy nyomozóról beszélünk, akinek elég egy név, és máris tud mindent az illetőről.

- Mennyit tud rólam?

- Csak annyit, amennyi a nyilvántartásban benne volt - vallja be töredelmesen. - Megkérhetlek rá, hogy tegezz, és megengednéd nekem ugyanezt? Nincs akkora korkülönbség közöttünk.

- Rendben - bólintok egyet, de nem folytatjuk a beszélgetést.

 

A csendet legközelebb akkor töri meg, amikor már majdnem a helyszínre érünk. Megfogadva a tanácsát becsukom a szemem, és igyekszek a teendőimet rendszerezni a fejemben, hogy ne az emlékképekkel kelljen megbírkóznom.

Lassú a haladás a továbbiakban is, de elég fél óra, és máris a városban bosszankodok, hogy valamiért minden lámpa akkor vált pirosra, amikor mi odaérünk. Egy örökkévalóságnak tűnik ez az út, de aztán végre ismerős utcákon haladunk végig, és már tudom is, hogy öt perc és az albérletnél vagyunk.

- Köszönöm a fuvart - nézek Ádámra, akitől végre megszabadulhatok.

- Nincs mit Maja - biccent.

Lezártnak tekintve a témát, kiszállok az autójából, majd kiveszem a hátsóülésről a táskámat, és hátra sem nézve, meg sem állok a második emeleti lakásig, ahol tanév közben élek.

Lihegve dőlök neki a lakás ajtajának, ugyanis felfelé rohantam a lépcsőn. A sötétben állok, és úgy érzem menten kiköpöm a tüdőmet. El kell mennem edzeni, mert borzalmas a kondim.

- Maja, jól vagy?

- Ááá - kiabálok ijedtemben, mire felkapcsolódik a villany. - Ne ijesztgess, normális vagy?

- Ne haragudj, de úgy berontottál a lakásba, hogy azt hittem, hogy valaki üldöz, vagy tudom is én - néz rám nagy szemekkel a legjobb barátnőm, egyben lakótársam, Zita.

- Nincs semmi bajom, csak azt hittem, hogy sohasem érek ide - veszem le a kabátom és a cipőm, majd szépen lassan a szobámba sétálok.

- Amúgy nem úgy volt, hogy tegnap érkezel?

Ül le az ágyamra a hosszú szőke hajú, kék szemű, tipikus szurkolólány kinézetű barátnőm, aki egyébként a külsejével ellentétben nagyon okos, és velem együtt az egyik legjobb jogi egyetem padjait koptatja. Igen, tudom mi jutott eszetekbe, tipikus Dr Szöszi. Mi is sokat viccelődtünk ezen, és kezdetben jó poén is volt, de most már elég unalmas, ha az emberek ezzel próbálnak vicceskedni.

- Nem fogod elhinni, hogy mi történt velem - vágom le magam az ágyra, és teljesen kifáradva terülök el.

- Na, ez jól indul - kuncog már előre Zita, kontyba köti a haját, és teljes figyelmét rám fordítva helyezkedik törökülésbe.

- Az egész azzal a hülye busszal kezdődött - sóhajtom. - Tudtam, hogy a vonattal kellett volna jönnöm...

Kezdek bele a mesélésbe, és mindent részletesen megosztok a legjobb barátnőmmel, aki konkrétan mindent tud rólam, amit tudni érdemes, és még azt is, amit nem. Természetesen ez fordítva is igaz, és szerintem már meghalnánk egymás nélkül. Egymás előtt nem félünk kimondani az érzéseinket, ami szerintem mindkettőnk lelkivilágán sokat segít a nehéz helyzetekben. Egyszóval szerintem mindenkinek szüksége van egy ilyen barátra az életben.

- Két kérdésem van - vigyorog a történetem végén Zita.

- Igen?

- Az első, hogy jól vagy-e már, és mit ettél ma?

- Csak egy péksütit ettem, és olyan éhes vagyok, mint egy farkas - mosolygok az aggódásán, mely a hangján érezhető.

- Oké, van kaja egyébként, de előtte válaszolnod kell a második kérdésemre - mondja izgatottan, amit nem értek.

Nézek rá várakozóan, mire aprót sikkantva, szinte belehajolva az arcomba, suttogva, mintha államtitokról lenne szó, megkérdezi:

- Hogy is nézett ki pontosan ez a Nagy Ádám?

- Zita - pirítok rá rosszallóan, mire hangosan nevetni kezd. - Nem ez a lényeg!

Nem, tényleg nem ez a lényeg, valamiért mégis megdobban a szívem, ha arra a csibészes vigyorára gondolok. Ó te jó ég, ki kell vernem a fejemből azt a rendőrt!