Jégszív - 1. Fejezet

Sziasztok!

 

Hosszú kihagyás után, itt van az új történetem első fejezete.

Nem tudom mit mondhatnék még, így hagyom, hogy inkább a történet beszéljen helyettem.

Megpróbálok hetente egy részt hozni, ami remélhetőleg sikerülni is fog.

 

Jó olvasást, és kellemes hétvégét,

Aida

 

 

 

 

Megdöbbentő hírek

 

 

- Miss Horv... - akad meg a nevem kimondásában a doktornő. - Miss Anna - olvassa inkább a keresztnevem, én pedig mosolyogva jelzem neki, hogy rólam van szó.

- Jó napot - köszönök neki, amikor int, hogy foglaljak helyet a rendelőjében.

- Mi a panasza, hölgyem? - Érdeklődik kedvesen.

- Nagyon fáradtnak érzem magam, folyamatosan émelygek, fáj a fejem és hányingerem van - magyarázom készségesen.

- Értem - bólint. - Kérem, vegye le a felsőjét - mondja, majd meghallgatja a szívemet, a tüdőmet, végül pedig megnézi a torkomat. - Nem látom semmilyen jelét megfázásnak, vagy egyéb vírusos megbetegedésnek. Megtenné, hogy felfekszik az ágyra? - Int az említett tárgy felé, én pedig csak teszem amit mond. A hasamat kezdi tapogatni, majd mindentudóan bólint egyet, az egyik szekrényhez lép, majd visszafordul hozzám, a kezében egy fehér hőmérőhöz hasonlító tárggyal. - Elvégezné ezt a tesztet?

- Tesztet? - Kérdezek vissza.

- Igen, terhességi teszt - bólint mosolyogva. - Felöltözhet, és ott van egy mosdó, amit tud használni. - Bök egy ajtó felé.

- De én fogamzásgátlót szedek - tiltakozok azonnal.

- Nem kell pánikolni, hölgyem - próbál megnyugtatni, amikor hallja a hangomon, hogy mennyire megijedek. - Csak szeretném ezt a lehetőséget is kizárni, hogy mínél előbb rájöjjünk a rosszulléte okára. - mosolyog rám kedvesen, majd az apró mosdó felé irányít.

Néhány pillanattal később el is végzem a tesztet, majd visszamegyek hozzá, és különböző kérdésekre kell válaszolnom, amíg várjuk az eredményt.

- Hölgyem - néz le az apró fehér készülékre. - A rosszulléteinek az oka, hogy 12 hetes terhes - mondja nekem nagyon óvatosan, majd amikor képtelen vagyok bármit is mondani, akkor folytatja. - A fogamzásgátló nagyon jó eszköz a nem kívánatos terhesség elkerülésére, de sajnos, mint a példa is mutatja, ez sem garancia arra, hogy nem sikerül be egy baba. Szedett mostanában antibiotikumot? - Kérdezi, mire bólintok. - Akkor talán ez az oka. Bár köztudott, de sokan nem veszik figyelembe, hogy a két gyógyszer kiüti egymást. Ezt úgy kell értenie, hogy ameddig maga antibiotikumokat szedett, addig konkrétan védekezés nélkül szeretkeztek a párjával - meséli, én pedig legszívesebben a falba verném a fejemet a figyelmetlenségem miatt.

- De a havi vérzésem rendben volt - rázom a fejem kétségbeesetten. - Mármint nem volt olyan erős, mint általában, de az előző hónapban is határozottan megvolt.

- A terhesség elején még előfordulhat vérzés - húzza el a száját. - Mint látom, ez a terhesség nagyon váratlanul érte, de ettől függetlenül ez egy csodálatos dolog - mosolyog rám. - Ne legyen elkeseredve! - Bíztat. - Nem tudom van-e nőgyógyásza, de itt van egy remek szakember telefonszáma. Hívja fel, és minden kérdésére válaszolni fog - nyom a kezembe egy névjegykátyát.

- Köszönöm szépen - állok fel, majd elköszönök, és kilépek a kórház folyosójára.

A doktornő megszokottan folytatja a dolgát, hívja a következő beteget, de nekem muszáj egy pillanatra leülnöm. Az előbb az életemben egy olyan fordulat következett be, amire tényleg nem számítottam, és nem is igazán a legjobbkor jött.

Előveszem a telefonom, majd a kijelzőre pillantok, és számolni kezdek. Itt New Yorkban délután hat óra van, ami annyit jelent, hogy otthon, Budapesten éjfél van. Most nem hívhatom fel Gábort, túl késő van hozzá, talán holnap. Addigra én is kellőképpen összeszedem magam, és minden bátorságomat, hogy elmondjam neki a nagy hírt. Vajon örülni fog neki?

 

A gondolataimba mélyedve állok fel, és lépek a lifthez, hogy megnyomjam a hívógombot. A fémszerkezet azonnal megérkezik, én pedig beszállok, és megnyomom a földszintre vezető gombot. Egyetlen emeletet megyek lejjebb, amikor egy férfi száll be mellém, a karja fel van kötve, egy nagy táska van az oldalán, de ami még szembetűnőbb ennél, hogy legalább másfél fejjel magasabb mint én, amitől az apró lift még kisebbnek hat. Szerencsére más nem száll be, így indulunk is tovább.

A szemem sarkából látom, hogy végigmér, és már éppen rászólnék, hogy foglalkozzon a saját dolgával, amikor a lift megrándul, majd hatalmas nyikorgás közepette megáll. A monitoron látszik, hogy a harmadik és a második emelet között lógunk, de a szerkezet nem mozdul.

Megijedek, és nyomkodni kezdem a földszint gombját, de nem érek el vele semmit. A férfi ennél sokkal gyakorlottabbnak bizonyul, amikor a segélyhívóval próbálkozik, melyben egy női hang csendül fel.

Elmagyarázza, hogy beragadtunk a liftbe, mire a hölgy egy kis türelmet kér, majd biztosít minket, hogy a szakemberek úton vannak, és egy fél órán belül kiszednek minket innen. A férfi még morogva odaveti, hogy siessenek, majd felém fordul.

- Jól vagy? - Kérdezi, de csak megrázom a fejem. Szédülök, hányingerem van, és úgy érzem, hogy egyre kevesebb a levegő idebent. - A fenébe, nem hogy pánikrohamot kapsz itt nekem! - Dobja le a táskáját a földre, majd kivesz belőle egy pulcsit, amit eligazgat. - Ülj le - mondja, majd a kezemet megfogva segít, ameddig földet nem érek. A hátamat és a fejemet a lift oldalának támasztom, majd becsukom a szemem. - Lélegezz! Beszív-kifúj! - Mondja, majd ezt ismételgetni kezdi, ameddig le nem nyugszom.

- Azt hiszem jól vagyok - motyogom.

- Gyakran van pánikrohamod? - Kérdezi.

- Nem - rázom a fejem. - Még sosem volt.

- Nagyon sápadt vagy - csúsztatja az ép kezét az arcomra, mire lassan kinyitom a szemem. - Miért vagy kórházban? Beteg vagy? - Kérdezi kedvesen, én pedig a világ legkékebb szempárjában veszek el, melyek most aggódástól csillognak.

- Rosszul vagyok, de nem vagyok beteg - mondom.

- Nem amerikai vagy, ugye? - Mosolyog rám, mire bólintok egyet.

- Ennyire borzasztó az akcentusom? Holnap örülni fognak nekem a konferencián - sóhajtok fáradtan.

- Konferencián? - Kérdez vissza.

- Előadást kell tartanom arról, hogy hogyan tegyünk környezetbaráttá egy házat - mondom úgy mellékesen.

- Izgalmasan hangzik, ezzel foglalkozol? - Bólint, majd elengedi az arcomat, és leül velem szembe a padlóra. - A nevem Tyler - nyújtja a kezét.

- Építészmérnök vagyok, az én nevem pedig Anna - fogok vele kezet, az érintésétől pedig furcsa bizsergés szalad végig a gerincem mentén. - Köszönöm, hogy megnyugtattál az előbb - húzom el a kezem végül.

- Nincs mit - rázza a fejét fáradtan.

- Mi történt a karoddal? - Kérdezem, mire összehúzza a szemöldökét.

- Honnan származol? - Válaszol kérdéssel, amit nem értek.

- Magyar vagyok - mondom, és közben nem értem, hogy miért nem válaszol nekem.

- Mi a kedvenc sportod? - Kérdez újra.

- A foci - rántom meg a vállam. - És nem, nem az amerikai, hanem az európai - teszem még hozzá, mielőtt megkérdezné.

- Értem - bólint megnyugodva, de továbbra is fürkészve néz rám. - A vállam... Sportsérülés - mondja bosszúsan. - Meg kellett műteni, ma engedtek ki a kórházból.

- Szóval sportoló vagy? - Kérdezem, mire bólint.

- Te miért vagy kórházban? - Kérdezi meg már másodszorra.

- Napok óta rosszul vagyok, és nem szerettem volna, ha ez befolyásolja a holnapi napomat, így bejöttem, hogy kiderüljön mi a bajom - kezdem el mesélni, majd elhallgatok, ahogy ismét eszembe jut, hogy egy pici élet növekszik bennem.

- És kiderült? - Szakít ki a gondolataimból a mély hangja, mely nagyon megnyugtató.

- Igen - sóhajtok, és közelebb húzom magamhoz a térdeimet, hogy át tudjam őket ölelni a karjaimmal. - Kérdezhetek valamit? - Nézek rá, mire engedékenyen int egyet. - Van gyereked?

- Nincs - rázza meg a fejét, és keserűség csillan a szemében. - Szóval ez a helyzet? Terhes vagy? - Rakja össze azonnal a képet.

- Igen, de nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy sem - hajtom le a fejem, így megszakítom a szemkontaktust.

Hallom, hogy matatni kezd, majd megkocogtatja a lábamat, mire ismét ránézek.

- Gyömbéres keksz - magyarázza. - Segít a hányingeren - teszi hozzá, én pedig hálásan nézek rá.

- Honnan tudod? - Kérdezem, de már bontogatom is a kekszet.

- A bátyám felesége megállás nélkül ezt ette, amikor várandós volt az unokahúgommal - mosolyodik el, amitől gödröcskék jelennek meg az arca két oldalán. - Én is megszerettem, szóval ezért van most nálam.

- Köszönöm - mondom, nekem pedig szintén mosolyognom kell.

- Nincs mit - rázza a fejét, majd egy picit elkomolyodik. - Szóval a baba... Váratlanul jött?

- Az nem kifejezés - nyújtom felé a kekszet, mire Ő is vesz egy darabot belőle. - Három éve vagyok együtt a barátommal, de a gyerek téma még nem igazán aktuális közöttünk, és amikor a doktornő közölte velem, hogy 12 hetes terhes vagyok, akkor enyhén szólva sokkot kaptam - sóhajtok. - Nekem is van egy unokahúgom. A nővérem kislánya, Petra, nem sokára egy éves lesz, és a nővérem néhány hete már nagyon ki volt készülve, én meg felajánlottam, hogy egy napra leveszem a terhet a válláról, hogy pihenjen, erőt gyűjtsön, hogy egy kicsit kikapcsolódjon - mesélem. - Nagyon jó kislány, nem sír sokat, és eszméletlenül édes, szóval nem volt vele sok baj, de délután már hiányzott neki az anyukája, szóval nyűgös volt. A barátom is otthon volt velünk, de Ő ha meghallotta a sírást bosszúsan átvonult a másik szobába. Aztán amikor a nővérem este megjött a gyerekért, és megint csend honolt a lakásban, akkor közölte, hogy annyira örül, hogy nekünk nincs gyerekünk, mert neki szüksége van egy nyugodt környezetre, amiben ki tudja pihenni magát - fejezem be a sztorit. - Mióta tudom, hogy terhes vagyok csak az a hangsúly jár a fejemben, amivel kiejtette azt a mondatot a száján. Annyira elutasító volt, hogy félek, ha meghallja, hogy babánk lesz, akkor... - Nem fejezem be a mondatot, mert nem tudom mi lesz. - Nem akarom azt gondolni, hogy meg akar majd szabadulni tőle - nézek le a lapos hasamra, és a kezemet önkéntelenül simítom rá. - De valamiért van egy olyan érzésem, hogy ez lesz - sóhajtom. - És akkor nem tudom, hogy mit fogok csinálni.

- A szüleid? - Kérdez újra.

- Ők nagyszerűek - mosolyodok el -, de nem hinném, hogy annyira örülnének, ha a nyakukra költöznék egy pici babával, és valójában én sem szeretném. Biztos szívesen segítenének, de a baba az én felelősségem. Nekem kell megoldanom.

- Bolond az a srác, ha elenged Téged és a babát - mondja kedvesen, és látom rajta, hogy őszintén így gondolja.

- Köszönöm. - Nézek rá hálásan, majd egy kisebb csönd után újra megszólalok: - Olyan szomorú, hogy már azt tervezem, hogy hogyan fogok boldogulni egyedül egy babával - rázom a fejem, amikor tudatosul bennem, hogy mit meséltem neki az előbb. - Ezért olyan sokkoló, hogy terhes vagyok, és bár végülis örülök neki, de marhára félek is - nézek a gyönyörű kék szemeibe.

Mielőtt még válaszolhatna, megrándul a fémszerkezet, ereszkedik egy picit, és néhány pillanattal később kinyílik az ajtó. Három férfi néz ránk, majd intenek, hogy menjünk ki, én pedig gondolkodás nélkül engedelmeskedem. Felkapom a földről Tyler pulcsiját, leporolom, majd visszaadom neki, amit mosolyogva fogad, majd mindketten a kórház folyosójára lépünk.

- Arra van a lépcső - néz rám az egyik férfi, és egy ajtó felé bök, nem messze tőlünk.

- Köszönöm - bólintok, majd teszek néhány lépést, de vissza is fordulok. - Köszönök mindent - nézek Tylerre, majd közelebb lépek hozzá, lábujjhegyre állok, és egy puszit nyomok az arcára. Meglepve néz rám, amikor elhúzódok, de nem igazán foglalkozok vele. - Jobbulást! - Nézek még a karjára, majd sarkon fordulok, és magam mögött hagyom Őt, a tátott szájjal bámuló férfiak körében, akik látszólag nem tudnak napirendre térni az akcióm láttán.

Meg sem állok a földszintig, ahol fogok egy taxit, és a hotelbe vitetem magam, ahol a szállásom van. Holnap van a konferencia utolsó napja, én pedig már alig várom, hogy megtartsam a beszédem, aztán pedig menjek a repülőtérre, hogy mínél előbb elmondhassam Gábornak, hogy kisbabánk lesz.

A Tylerrel való beszélgetés nagyon sokat segített, és bár valószínűleg nem fogunk találkozni soha többé, mindig hálás leszek neki, amiért megnyugtatott, és meghallgatott, amikor a legnagyobb szükségem van rá.