Az első - 2. Fejezet

Sziasztok!

Ismét jelentkezem, bár van egy olyan érzésem, hogy több kitartásra lesz szükségem, mint azt kezdetben gondoltam. De bátraké a szerencse nem?
Szeretek írni, és remélem egyszer elérem, hogy valaki szeresse azt olvasni, ami az én fejemből kipattan.
Hát, minden esetre kellemes olvasást annak, aki ide téved!

Üdvözlettel,
Aida

 

Bátorság, vagy hülyeség? 

Megtorpan a hangomra, és lassan fordul vissza, tudva, hogy ő nyerte meg ezt a csatát, és karjait összefonva várja, hogy folytassam, amibe belekezdtem.

- Nem fogok még egyszer bocsánatot kérni - nézek rá hasonló testtartással, mire hangosan nevetni kezd.

- Tisztelem a bátorságod, de attól még, hogy nem vagyok szolgálatban, én egy rendőr vagyok - mondja, miközben ismét leül.

- Ami nem jogosítja fel arra, hogy kioktasson, vagy hogy tegezzen - nézek rá ismét rosszallóan, mire még inkább vigyorogni kezd.

- Miért, hány éves is vagy? Tizennyolc? Esetleg tizenkilenc? Nem értem a felháborodást.

- Huszonegy, és nem adtam rá engedélyt, hogy tegezzen. Azt hittem, hogy legalább egy dolgot jól megtanítanak a rendőröknek - fújtatok -, hogy paracsra cselekedjenek, de úgy látszik Ön hiányzott ennél a leckénél.

Gúnyolódok rajta, de lepereg róla, amit nem értek. Nyugodt, pedig sértegetem, amit mellesleg tudom, hogy nem lenne szabad, de annyira felhúz ez az ember, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. Minden esetre nem csodálkoznék rajta, ha a dutyiban tölteném a következő estét. Mondjuk oktató jelleggel, hogy tanuljam meg befogni a számat.

- Még csak 30 vagyok, úgy látszik van még mit tanulnom - rántja meg a vállát nevetve.

Én pedig megsértődve hallgatásba burkolózom, és hátat fordítva neki a takaróm alá bújok.

Hallom, hogy kuncog rajtam, mire ismét fújtatok, aztán meghallom a kórterem öreg televíziójának zúgását, ami lassan elringat.

Másnap reggel korán ébredek, mert egy nővér bejön megvizsgálni az állapotomat, illetve szól, hogy amint a doktor is megvizsgált mehetek is haza. Eltávolítja a tűt a kezemből, majd a már üres infúziós zacskót is kiviszi.

Egy nagydarab alak alszik az ágyamra dőlve, és csak akkor tudatosul bennem, hogy ki a látogatóm, amikor megkerülve az ágyat, jobban megvizsgálom az arcát. Hát ez még mindig itt van? Mi a fenét akarhat tőlem, ami miatt még mindig itt ül? Remélem nem letartóztatni akar, bár szerintem azt már közölte volna.

Valamiért azt érzem, hogy nagyon gyorsan el kell tünnöm innen, különben még nagyon sokáig az életem része lesz ez a bosszantó, ám de be kell vallani, hogy igen jóképű ember.

A sarokban észreveszem a sporttáskám, mellyel Budapestre indultam, és a fogkefém, illetve tiszta ruha reményében bezárkózom vele a legközelebbi fürdőbe. Alig telik el 15 perc, máris felfrissülve lépek ki a fertőtlenítőtől bűzlő zuhanyzóhelyiségből, és a recepciós pulthoz sietek némi információ reményében.

Megkapom a zárójelentést és az útbaigazítást a legközelebbi vasútállomáshoz, így felkapva a táskámat, és a szemem elé igazítva a napszemüvegem, el is indulok a megfelelő irányba.

Élvezem a napsütést, és a friss levegőt, mivel most kezd tavaszodni. Ez a kedvenc évszakom. Az egyik utcába lefordulva észre veszem az állomás épületét, ahova belépve a pénztár előtt álló sorba állok. Türelmesen várakozok, miközben finom péksütemény illatára figyelek fel, a közelben pedig meg is látom az apró bódét.

A gyomrom korogva jelzi, hogy bizony már nagyon ráférne egy kis szilárd táplálék, de fontosabb most, hogy meglegyen végre a jegyem.

- Hova-hova kisasszony? - érkezik a kérdés egy már ismerős hangtól.

- Hogy talált meg? - kérdezem oldalra sem pillantva, egyet előrelépve a sorban.

- Nyomozó vagyok. Azért ennyire ne becsülj alá.

Dühösen nézek rá, és már jól kiosztanám, de torkomra forr a szó. Egy sötét farmert visel, fehér pólóval és egy fekete bőrkabáttal. A menő napszemüvege mögül bámul rám, én pedig már sokadjára kérdőjelezem meg a józan eszem, amikor nem vagyok képes szóhoz jutni.

Egyszerűen nem tudom, hogy mi van velem ennek a pasinak a közelében. Annyira szürreális élmény a jelenléte, hogy félek az éhség játszik velem, és halucinálok.

- Ennem kell - fordítok neki hátat, és a kedves hölgy felé indulok, akinél még meleg, gőzölgő péksüteményt vásárolok.

Csendben várja meg, hogy egyek valamit, és közben a körölüttünk járkáló emberek fürkészi. Amikor befejezem lassan felé fordulok, és leveszem a fekete napszemüvegemet.

- Miért követ engem?

Érzi a hangnememen, hogy elkomolyodtam, így követve a példámat felém fordul, és a tekintetét az enyémbe fúrja.

- Nem követlek, csak meg akarok róla bizonyosodni, hogy egyben haza érsz.

- Miért? Semmi közünk egymáshoz.

- Több, mint gondolnád, de erről még nem beszélhetek.

- Tessék?

- Gyere, menjünk - áll fel, és megfogva a kezem elkezd maga után húzni.

- Na, azt már nem - rántom ki a kezem. - Mit gondol maga rólam? Attól még, hogy jelvénye van, nem vagyok köteles megbízni magában, vagy magával menni. Csináltam esetleg valami törvénybe ütközőt? Mert ha igen tartóztasson le, de ne rángasson jobbra-balra, mert igen véges a türelmem - kiabálok már a végén.

- Fogja be a száját, de most azonnal, különben tényleg bilincsben fogom innen kivezetni, világos? - lép nagyon közel hozzám, és a képembe sziszegi a szavakat, amitől kissé megijedek. - Most szépen csendben, egy mukkanás nélkül kisétál velem innen, beül az autómba, mond egy címet, hogy hova vigyem, és ha egész úton befogja azt a nagy száját, akkor jóban leszünk. Türelmes voltam magával, mert kórházba került, de mostmár elegem van a hisztikből - fogja meg a felkaromat, és kicsit megszorítva mozgásra késztet.

Nem szólalok meg, csak megyek vele, és remélem, hogy nem holtan, feldarabolva végzem valahol, és hogy még látni fogom a családom.

Egy fekete, sötétített ablakú autóig meg sem állunk, aminek a hátsóülésére bedobja a táskámat, majd kinyitva nekem az anyós ülés ajtaját jelzi, hogy szálljak be. Szó nélkül együttműködök vele, majd figyelem, ahogy megkerüli a járművet, és elhelyezkedik mellettem.

- Biztonsági öv - morogja oda, mire nyúlok is oldalra. - Cím?

Kérdezi újra, mire odamotyogom neki a budapesti albérlet címét, melynek alig másfél éve vagyok a lakosa.

Csendben figyelem a mellettünk elsuhanó tájat, miközben a rádió halkan szól, ő pedig hol az ütemet veri a kormányon, hol pedig halkan dúdolja az aktuális dalokat.

Néha oldalra pillantva rám sandít, és folyton úgy néz ki, mintha mondani akarna valamit, de mégsem teszi. Azt meg várhatja, hogy én kezdeményezzek, amikor az állomáson úgy kezelt, mint egy ötévest.