Az első - 1. Fejezet

Sziasztok, üdvözlök mindenkit!

 

Kicsit izgulok, hogy milyen visszajelzések fognak érkezni, vagy egyáltalán fognak-e érkezni, de minden esetre szívesen veszek minden kritikát.

Igyekszem a részeket hetente hozni, hogy ne kelljen túl sokat várni, de bármi közbejöhet, szóval nem ígérek semmit! Remélem azért lesz olvasója a történetemnek!

Nem húznám tovább az időt, mindenkinek kellemes olvasást az első fejezethet!

 

Üdvözlettel,

Aida

 

 

 

 

Minden rosszban van valami jó, még ha néha nem is így tűnik...

 



 

Lassan halad a busz, nagyon lassan, pedig már nagyon szeretnék otthon lenni. Szerencsére nem ül mellettem senki, így kényelmesen elterülhetek, ám a szomszédos üléseken egy anyuka ül, a körülbelül két éves kisfiával, aki nagy kék szemekkel és aranyos pofival rendelkezik. Ám ez a kisfiú pont amennyire édes, olyan hangosan tud sírni, méghozzá megállás nélkül, ami nem tesz jót a fejfájásomnak.

Nagyon fáradt vagyok, hosszú volt a hetem, szédülök, fáj a fejem, hányingerem van, és minden amire vágyom az egy kis csend és egy kiadós alvás.

Sokadjára érzem, hogy lassulni kezd a busz, majd jobbra húz, melyből következtetek, hogy ismét megállunk, amit egyáltalán nem értek, hiszen körülbelül tizenöt perce tartott szünetet a sofőr.

- Elnézést kérek a kellemetlenségért, de kénytelen voltam megállni, ugyanis a rend éber őrei közúti ellenőrzést folytatnak - értesít mindenkit a buszvezető, amint megálltunk.

Csak nagyot sóhajtok, és várom a további fejleményeket, de közben arra is felfigyelek, hogy a kis cukorfalat elhallgatott mellettem. Furcsálva pillantok oldalra, hogy vajon mi történhetett, amikor látom, hogy az anyuka bosszankodva törölgeti a kisfia felsőjét, ugyanis a törpicurnak sikerült lehánynia magát. Nincs is ezzel semmi gond, ám pillanatokon belül megérzem a kissrácból áradó szagot, ami nem tesz jót az amúgy is kavargó gyomromnak, és a szám elé kell kapnom a kezem.

Semmivel sem törődve indulok meg a busz eleje felé, majd lerontok a néhány lépcsőn mely elválaszt a talajtól, és majdnem földöntve valakit rohanok a pihenőhely mosdója felé.

- Hölgyem, álljon meg! - kiabálnak utánam, de egyáltalán nem foglalkozom vele.

Hallom, hogy valaki a nyomomban van, de nem érdekel. Még az ő kedvéért sem fogok a hányásomba fulladni.

Azonnal magamra zárom az ajtót a mellékhelyiségben, és szabad utat engedek annak, ami a busztól eddig gyötört.

- Rendőrség, nyissa ki az ajtót - kiabálnak a nyílászáró túloldaláról. - Nem viccelek kisasszony, nyissa ki, vagy betöröm ezt az ajtót. Hallja amit mondok?

Persze, hogy hallom. Hányás közben nem süketül meg az ember, csak éppen nem tudok neki válaszolni. Úgy érzem még a lélek is távozik belőlem, amikor végre képes vagyok abbahagyni az öklendezést, miközben az ajtón folyamatos dörömbözés halatszik, de én nem foglalkozom vele.

Lassan a mosdóhoz lépek, kiöblítem a számat, bár a keserű érzéstől így sem tudok megszabadulni, majd hideg vizet engedek a csuklómra, bevizezem az arcomat, és a tarkómat is. Próbálok magamhoz térni, miközben a kiabálás egyre dühösebb az ajtó túloldalán.

Nagyot sóhajtva lépek a nyílászáróhoz, majd fordítom el a zárat, és egy körülbelül 190 centi magas, izmos alakkal találom szembe magam, akinek csak úgy villog a szeme a méregtől.

- Mégis mit képzel magáról, hogy többszöri felszólításra sem áll meg, aztán meg bezárkózik a mosdóba?! Mit csinált maga idebent? - förmed rám rögtön az egyenruhás, de olyan hangnemben, hogy én is bepöccenek.

- Azért rohantam eddig, mert felfordult a gyomrom. És hogy mit csináltam idebent? Fogalmazzunk úgy, hogy még azt is sikerült kipakolnom, amit meg se ettem. Egyéb kérdés biztos úr? - nézek rá karba font kezekkel.

- Maga csak ne legyen ennyire pimasz. Egy hivatalos személlyel beszél, figyeljen oda, hogy mit mond. Most pedig induljon visszafelé a buszhoz, és az ellenőrzés további részében tartózkodjon a rendőri munka megzavarásától - ugat le rögtön, én pedig inkább meg sem szólalok.

Nincs erőm vitatkozni ezzel az emberrel, és úgyis én jönnék ki rosszul belőle. Csúnyán nézek rá, mert ennyit azért megérdemel, majd elmegyek mellette, és a busz felé veszem az irányt. Magabiztosan haladok, de ahogy közeledem az úticélom felé, érzem, hogy egyre nehezebb emelnem a lábamat. Egy pillanatra elhomályosul a látásom, de megrázva a fejem tovább haladok. Még néhány lépés, és érzem, hogy a térdeim nem képesek megtartani a súlyomat, elgyengülnek, én pedig a föld felé zuhanok. Elsötétül előttem minden, de még mielőtt megérezném, ahogy a kemény földön csattanok, két erős kar fonódik körém, és a korábban dühös hang, ijedten szólongat, de én nem tudok válaszolni.

 

Halk pittyegésre ébredek. Lassan nyitogatom a szemem, félve, hogy a fény bántani fogja a szemem, de a szobában sötét van. Lassan nézek körbe, de egyedül vagyok egy több ágyas szobában, így esélyem sincs kideríteni, hogy hol a fenében vagyok.

Jobban megvizsgálva magam, nem érzek fájdalmat, csak eszméletlen éhséget, és fáradtságot, illetve az is feltűnik, hogy valamiféle infúziót kapok éppen, ami szépen lassan jut a szervezetembe.

Lassan ülök fel, majd oldalra fordulva lelógatom a lábam a kórházi ágyról. Már épp arra készülnék, hogy letéve a lábam elinduljak kideríteni, hogy hol vagyok, amikor nyílik a kórterem ajtaja. Érdeklődve nézek az érkezőre, akiben a morcos rendőrt ismerem fel. Teljesen ledöbbenek a látványán, és nem értem, hogy mit keres itt.

- Khm... Hogy érzi magát? - köszörüli meg a torkát a szakállas férfi, mire felhúzom az egyik szemöldököm.

- Szolgálatban van még? Vagy csináltam valamit, amiért rendőri felügyeletre szorulok? - kérdezem.

- Nem - válaszolja vállrántva, miközben beleiszik a kezében tartott műanyag pohárba, amiben az illata alapján kávé van.

- Akkor meg mi a fenét akar tőlem? - tör ki belőlem.

- Magának nagyon a bögyében vagyok - rázza meg a fejét mosolyogva. - Csak tudnám mit tettem.

Mosolyog rám. Hát ennek elment az esze? Közelebb jön, én pedig önkéntelenül bújok vissza a takaróm alá, védelmet keresve, ami igen bután és kislányosan hangzik, mégis ez az igazság. Valamiért csak ránézek erre az emberre és dühös leszek, de egyben meg is ijeszt.

Leül az ágyam melletti székre, és néz rám a barna szemeivel, a hosszú szempillái alól, de nem szólal meg. Arcán a mostanság oly divatos borosta virít, ami mellesleg nagyon tetszik egy pasin, és az ajkain huncut vigyorral tűri, ahogy mustrálom.

- Nem mindegy magának, hogy mi a bajom? - vágom oda foghegyről, mint egy hisztis kiscsaj.

- De, valójában teljesen mindegy - rántja meg a vállát, és lazán hátradől a széken. - Jaj, amúgy szívesen, hogy behoztam a kórházba, amikor magán kívül volt, és vigyáztam magára, illetve a cuccaira. Az orvos azt mondta, hogy pihenhetne többet, és étkezhetne egészségesebben, ha nem akar újra kimerültség miatt ennyire legyengülni, valamint valami vírus is bújkál magában. De persze mivel nekem semmi közöm magához, természetesen az sem tartozik rám, hogy az orvos holnap reggelig bent tartja, aztán útjára engedi, és maga azt sem tudja, hogy hol van. De mivel annyira önálló és kedves lélek, biztos mindenki készségesen segíteni fog magának a haza jutásban - mondja, de csöpögnek a gúnytól a szavai. - Minden esetre sok szerencsét.

Kacsintva egyet feláll, és hátat fordítva nekem az ajtó felé indul.

- Sajnálom.