Jégszív - 7. Fejezet

 

Meglepetés

 

 

Utálom, ha az emberek késnek, és pont azért bosszant annyira, hogy amióta terhes vagyok, valahogy mindig sikerül kifutnom az időből, és mindig rám kell várni.

- Tina, háromra visszaérek, ha mégis valaki keresne, akkor a nőgyógyászomnál vagyok. Ha nagyon halaszthatatlan a dolog, akkor hívj fel a mobilomon - mondom neki gyorsan, majd indulok is a liftek felé.

- Anna - szólít le Thomas, és tudom, hogy kérdezni akar valamit, mert egy tervrajz van a kezében.

- Ne haragudj Thomas, most rohanok, de nem sokára visszaérek, és szívesen segítek - pattanok be a felvonóba, Ő meg csak szórakozottan legyint egyet, és a lapokat tanulmányozva indul vissza az irodájába.

 

Öt perc késéssel érek a nőgyógyászom magánrendelőjébe, és szerencsére az előttem lévő páciens még bent van, szóval senkinek sem tűnik fel, hogy lihegve beesek a váróba.

- Miss Horváth, tíz perc türelmet szeretnék kérni - jön oda hozzám a doktornő néhány perc múlva.

- Csak nyugodtan - mosolygok. - Addig olvasgatok - biztosítom felőle, hogy nem fogok hisztizni a késése miatt, majd leülök az egyik kényelmes fotelbe és egy pletykalapot kezdek olvasni, ő meg visszamegy a szobájába.

Nem sokkal később a telefonom jelzi, hogy üzenetem érkezett, én pedig automatikusan mosolyodok el, mert tudom, hogy Tyler az. Folyamatosan üzeneteket váltunk a vacsoránk óta, de azóta nem sikerült találkoznunk, mert a csapatával voltak különböző elfoglaltságai, illetve elutaztak egy idegenbeli mérkőzés miatt.

Izgatottan nyitom meg az üzenetet, mert ma még nem írt.

 

"Mit csinál a kedvenc kismamám? :D"

 

Elvigyorodom, ami szinte általános reakció, amikor vele beszélek. Nem tudom mi van velem, de várom, hogy írjon, kíváncsi vagyok, hogy mi van vele, és hiányzik, ha nem jelentkezik.

 

"Várakozik..."

"Sietek... ;)"

 

"Nem tudtam, hogy titokban nőgyógyász is vagy. :D"

"Baj van?"

 

Ahogy elolvasom az üzenetet, szinte hallom benne a hangsúlyt, ahogy kiejti. Csak akkor nem használ hangulatjeleket, ha valami nagyon komoly dolgról van szó, vagy ha mérges, esetleg ha aggódik valami miatt.

 

"Nincs semmi gond. :) Csak a kötelező vizsgálatok, illetve, ha a pocaklakó is úgy akarja, akkor végre kiderül, hogy kislányom vagy kisfiam lesz. :D

 

"Majd írj, hogy mi a helyzet! Most mennem kell! :( Még beszélünk... ;) Vigyázz magatokra!"

 

Nincs időm válaszolni, mert a doktornő engem szólít, és megkezdjük a vizsgálatokat. Minden rendben zajlik, és csak bólogat, majd amikor végre oda kerülne a sor, hogy kiderítsük a baba nemét, akkor a pocaklakóm úgy dönt, hogy elege van a közönségből, és szégyenlősen eltakarja magát.

- Van egy tippem, hogy milyen nemű a kisbabája, Miss Horváth, de nem biztos. Szívesen elmondom, de nem akarom, hogy csalódás legyen a vége, ha mégsincs igazam - néz rám a nő komolyan. - Szeretné, ha elmondanám, vagy egyenlőre még maradjon meglepetés?!

- Nem - sóhajtom. - Várjuk meg a következő vizsgálatot - bosszankodok, miközben a pocakomat törölgetem, hogy megszabaduljak az anyagtól, amit a doki rákent.

- Egyetértek - bólint. - Egyébként mindent rendben találtam a picivel, szépen fejlődik, és teljesen egészséges.

- Ez a legfontosabb - mosolygok végül, mire ő is hasonlóképpen néz rám, majd megbeszéljük a következő időpontot, amikor jönnöm kell.

A taxiban jut eszembe Tyler, és az ígéretem, ezért előkapom az okostelefonom, és pötyögni kezdek:

 

"A pocaklakóm egészséges, mint a makk, de nagyon szégyenlős..."

 

Nem érkezik válasz, de nem esem kétségbe, Tylernek biztosan dolga van, és amint visszaérek az irodába engem is teljesen beszippant a munka. Imádok a semmiből otthont teremteni azoknak az embereknek, akik bíznak bennem annyira, hogy ezt megengedjék nekem. Szerintem ez hatalmas felelősség, ezért szeretek alapos, és pontos munkát végezni, hogy amennyire lehet, a ház, ami a tervezőasztalomról távozik, a későbbi lakók egyéniségét is tükrözze valamennyire.

 

Hogy az estémet is hasznosan töltsem el, haza hoztam némi munkát, és éppen Tyler házának tervrajzai fölött töprengek, amikor csörögni kezd a telefonom. Elég késő van, így érdeklődve nézek a képernyőre, ahol Tyler neve villog.

- Szia - fogadom a hívást.

- Ugye nem ébresztettelek fel?! - Kérdezi, és közben hallom, hogy becsap egy kocsi ajtót, és indít.

- Nem, éppen a trófeáidon töprengek - mondom mosolyogva, mire felnevet.

- Mert...? - Húzza el a szót.

- Mondtam neked, hogy spéci helyet akarok nekik találni, ezért éppen a házad tervrajzai fölött görnyedek egy pohár gyümölcslé társaságában, és próbálok kitalálni valami zseniálisat - magyarázom meg.

- Már kész a házam? - Döbben le. - Egy hete voltam nálad.

- Nem szoktam lazsálni - vágom rá. - Egyébként még van egy kis dolgom vele, mire számodra is érthetővé válnak a vonalaim a papíron, de elég jól haladok.

- Nem is tudom miért mertem feltételezni, hogy te néha lazítasz - nevet.

- A fenébe - nyögök fel, amikor telefonálás közben felpillantok a hangtalanul működő tévére.

- Mi az? - Kérdezi rögtön.

- Semmi csak megkívántam az epret, mert megláttam a tévében, és holnapig esélyem sincs hozzájutni - sóhajtom, és mérgemben kikapcsolom a síkképernyős készüléket.

- Mondd a címed - kéri azonnal.

- Tessék? - Értetlenkedek.

- Viszek neked epret - mondja úgy, mintha ez magától értetődne.

- Elment az eszed? Késő van, és nem is vagy a városban. Hogy fogod ezt kivitelezni? - Tiltakozok azonnal.

- Most értünk vissza, és hazafelé tartok... Vagyis most álltam meg, hogy epret vegyek. Ameddig vásárolok, addig küldd el a címedet üzenetben - adja ki az utasítást. - És Anna, ha nem kapok SMS-t két percen belül, akkor nem fogom engedni, hogy spéci helyet keres az érmeimnek - fenyegetőzik, én meg felnevetek.

- Oké - motyogom beletörődve, mire megszakítja a hívást.

Hitetlenkedve bámulom a kezemben a készüléket, majd megrázva a fejem elküldöm neki a címemet, és a fürdőbe megyek, hogy emberi kinézetet varázsoljak magamnak. A hajamat kifésülöm és felkötöm, megmosom az arcomat, majd mivel nem szeretném, hogy a béna alvós cuccomban és köntösben lásson, felveszek egy laza, szürke melegítő alsót, egy melltartót, és egy atlétát, ami második bőrként tapad a pocakomra.

 

Nem telik bele egy fél óra, és a portás jelzi, hogy látogatóm érkezett, én pedig azonnal mondom neki, hogy engedje fel. Várok pár pillantot, majd kinyitom a lakásom ajtaját, és az ajtófélfának dőlve figyelem a liftet, és várok Tylerre, hogy ne kelljen a folyosón azon gondolkoznia, hogy vajon melyik ajtó relyt engem.

Nem kell sokat várnom, és azonnal megpillantom a mosolygós arcát, ahogy felém közeledik. Egészen közel jön, lehajol hozzám, és egy puszit nyom az arcomra.

- Elvesztetted a borotvádat? - Kérdezem a borostás arcát fürkészve.

- Csak egy fogadást - legyint, miközben intek neki, hogy jöjjön beljebb, és foglaljon helyet a nappaliban.

- Milyen fogadást? - Érdeklődök újra, és közben a konyhába megyek, hogy a finom epreket megmossam.

- Csak túljártak az eszemen, és most addig nem borotválkozhatok, ameddig nem veszítünk el egy meccset - mondja egy kicsit hangosabban, mire kuncogni kezdek.

Nincs kedvem kiabálni, így addig felfüggesztem a beszélgetésünket, ameddig vissza nem megyek a nappaliba, ahol Tyler összeráncolt homlokkal, nagyon koncentrálva próbál rájönni, hogy mi a fene van a fehér papíron.

- Ez a házam? - Néz rám kétkedve, mire kuncogva bólintok. - És ennek az egésznek van valami értelme?

- Maradjunk annyiban, hogy én már szinte látom magam előtt, de mondtam neked, hogy van egy kis dolgom vele, mielőtt még te is rájönnél, hogy mit jelentenek a vonalak - ülök le mellé a szőnyegre a dohányzóasztal mellé, ahova ki van terítve a rajzom. Nagyot sóhajtok, amikor az első eperbe beleharapok, mire rám kapja a tekintetét.

- Finom? - Kérdezi, én pedig bólintva tolom felé a tálat, amiben a gyümölcs van.

Nem számítok rá, így teljesen ledöbbenek, amikor a csuklómra csúsztatja a kezét, és beleharap abba az eperbe, amelybe fél pillanattal előbb én kóstoltam bele. Végig a szemembe néz, én pedig élesen szívom be a levegőt, és bizseregni kezd minden porcikám. Közelebb csúszik hozzám, majd lassan és óvatosan, végig a szemembe nézve, ellenállást kutatva hajol az ajkaim felé, én pedig megbabonázva várom, hogy végre megcsókoljon. Már a számon érzem a forró levegőt, amit kifúj, amikor hirtelen megmozdul valami bennem.

Felnyögök az érzés hatására, hátra húzom a fejem, és a pocakomra simítom a kezem. Le sem veszem a szemem a hasamról, amikor érzem, hogy még egyszer megmozdul, nekem pedig önkéntelenül potyogni kezdenek a könnyeim.

- Anna - emeli fel a fejemet, és látom, hogy teljes pánikban figyeli, hogy sírni kezdtem.

- Csak a hormonok, és ezek boldog könnyek - mosolygok rá a könnyeimen át, és nem tudom, hogy miért, de megfogom a kezét, majd a pocakom azon részére teszem, ahol a kisbabám mocorog.

A pocaklakóm most először hatalmasat rúg, mire Tyler elkerekedett szemekkel mered rám, majd mosolyogva figyel, ahogy letörlöm az arcomról a sós könnycseppeket, és bár már nem tartom a kezét a pocakomon, ő mégsem szakítja meg a kontaktust.

- Most mozdult meg először - nevetek halkan, szinte elfelejtve, hogy három perccel korábban majdnem csókolóztunk.

- Ez elképesztő - mondja úgy, mintha a világ nyolcadik csodájáról beszélne, és a hüvelykujjával apró köröket rajzol a köldököm köré. Nem tudom, hogy a hangja vagy a mozdulata miatt, de a babám még jobban felélénkül, amit Tyler a gödröcskés mosolyával fogad. - Szerinted fiú vagy lány? - Néz rám a gyönyörű kék szemével, és én csak arra tudok gondolni, hogy milyen csodaszép gyerekei lesznek.

- Azt mondják, hogy amikor már ilyen korban van a magzat, akkor már hallja a szívverésem, mindenféle belső zajomat, illetve a hangomat is, valamint már kezdi megkülönböztetni az enyémtől eltérő hangokat is - magyarázom. - Az én hangomra még soha nem élénkült fel ennyire, de amikor te megszólaltál, mintha egy egész tornagyakorlatot nyomott volna le odabent - kuncogok lenézve a már igencsak kerekedő pocakomra, ami hihetetlen módon csak még nagyobb lesz a terhességem hátralévő idejében. - Szóval a lényeg, hogy ezek után tuti, hogy lány lesz - fejezem be, mire hangosan felnevet, a babám pedig újra rúg egyet. - Erről beszéltem - rázom a fejem mosolyogva.

Tyler szemében mintha villanna valami, az egyik kezét az arcomra simítja, hirtelen hajol közel és a homlokát az enyémnek támasztja. A hasamról a derekamra csúsztatja a kezét, így húz magához közelebb, és nagyot sóhajtva becsukja a szemét, amikor úgy érzi, hogy már elég közel vagyok hozzá.

Nem tudom mire vélni a kialakult szituációt, de látszólag ez neki nagyon sokat jelent, ami engem is megérint. A kezeimet felemelem, a csípőjénél a hátára csúsztatom, majd felfelé, a lapockájáig meg sem állnak az ujjaim. A fejemet elhúzom az övétől, majd a nyakába fúrom a fejem, mire az addig az arcomon lévő kezét is körém fonja.

Hosszú ideig ülünk így a nappalim közepén a szőnyegen, és mindketten élvezzük a békét, de aztán ő mégis megtöri a csendet.

- Kérlek, adj nekem egy esélyt - motyogja halkan a hajamba.

- Egy másik férfi gyermekét várom, és bár remek embernek tűnsz, sem tőled, sem senki mástól nem várhatom el, hogy a gyermekemet sajátjaként szeresse - rázom a fejem, és nagyon halkan beszélek.

- Szereti a hangomat - mondja, én pedig nem tudom mit mondjak. - Tudom, hogy tudnám őt szeretni, úgy mintha a sajátom lenne. Nagyon kedvellek Anna, többet akarok veled lenni, többet akarok veletek lenni - javítja ki magát. - Nem akarom kellemetlenül érezni magam, ha csak azért hívlak fel, hogy halljam a hangod, és hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól vagytok. - Emeli fel a fejét, és szinte kétségbeesve néz rám. - Kérlek!

- Miért ilyen fontos ez neked? - Kérdezek rá, mert ez így nagyon nem világos. Ilyen rövid idő alatt nem kötődhet hozzám ennyire.

- Nem tudok még róla beszélni - mondja, és látom rajta, hogy ez volt a legőszintébb válasz, amit most adni tudott nekem.

- Nem ígérhetek semmit, de egy esélyt... - egyezek bele, mert tudom, hogy utólag megbánnám, ha nemet mondanék, de nem engedi, hogy befejezzem a mondatot, hanem minden figyelmeztetés nélkül az ajkaimra tapad.