Az első - Epilógus

Sziasztok!

 

Lehet nem erre számítottatok, de úgy éreztem itt a vége a történetnek... A szívemhez nőtt Maja és Ádám, és fogalmam sem volt, hogy hogyan, milyen befejezéssel kellene elengednem Őket. Végül az alább olvasható verzió mellett döntöttem, és remélem el fogja nyerni a tetszéseteket. (Sajnos nincs időm átolvasni az epilógust, remélem nem lesz túl sok helyesírási hiba benne!) 

A hosszú kihagyást nagyon sajnálom, de öt-hat napokat dolgoztam egy héten a nyáron, és tizenkét óra munka után örültem, hogy ha lezuhanyozhatok és bedőlhetek az ágyba. Persze nem kifogásokat keresek, hanem szeretném, ha tudnátok, nem hanyagságból kerültem a blogot.

Mivel ennek a történetnek vége, felmerülhet bennetek a kérdés, hogy merre tovább... Bár nem tudom, hogy van-e még érdeklődő, de hamarosan új történettel fogok jelentkezni, melynek címe Jégszív lesz.
 

Hamarosan ismét jelentkezem,

Aida

 

 


 

 

Két évvel később...

 

 

Sóhajtva lépek ki a vizsgáztató teremből, majd mosolyogva kívánok sok sikert és kitartást a még várakozó csoporttársaimnak, válaszolok a felmerülő kérdésekre, és igyekszem őket megnyugtatni, majd elbúcsúzom tőluk, és végre fellélegzek, mert tudom, hogy most már élvezhetem a nyarat büntetlenül.

Majdnem olyan szabadnak érzem magam, mint amikor két éve az utolsó tárgyalásról jöttem ki, ami egyet jelentett azzal, hogy a rosszfiúkat végre magam mögött tudhatom. Kemény menet volt, de végül megkapták a megfelelő büntetést, és bár fellebbeztek az ügyben, szerencsére engem ez már nem érintett.

Mosolyogva lépek ki az egyetem épületéből, és a mosolyom csak még szélesebb lesz, amikor megpillantom Ádámot, amint a kocsijának dőlve vár rám. Rengeteg lánynak megakad rajta a szeme, őt nézve összesúgnak, majd vihogva várják, hogy vajon feléjük pillant-e.

- Megyünk? - Lép mellém Zita, majd neki is feltűnnek a körülöttünk olvadozó lányok, és a szemét kezdi forgatni. - Ó, szóval itt a herceged? - Cukkol.

- A hősöm - javítom ki nevetve, majd elindulok Ádám felé, aki akkor emeli fel a tekintetét a telefonjáról. Zita hangos nevetése kísér, de nem foglalkozom vele, mert pillanatokon belül Ádám karjaiban is vagyok.

Felemel magához, majd nem zavartatva magát, úgy csókol meg, mint ha egyedül lennénk. Kuncogva húzódok el tőle, majd megfogom a napszemüvegét, és addig húzom, ameddig a szemébe nem tudok nézni.

- Tudod hány szívet törtél össze abban a pillanatban, amikor megcsókoltál? - Kérdezem, mire azon nyomban grimaszol is.

- Te csak ne legyél ilyen okos - tesz le a földre, majd visszaigazítja a napszemüvegét, én pedig nevetve tűröm a bánásmódot. - Inkább azt mondd meg, hogy hogy ment? - Bök az épület felé.

- El kell mondanom, hogy a barátnőd egy igen okos és intelligens hölgy, szóval természetesen jeles eredménnyel zárta a vizsgaidőszakát - viccelődök.

- És nagyon szerény is - nevet fel hangosan.

- Ez csak természetes - bólogatok.

- Gratulálok - csókol meg újra.

- Köszönöm - mosolygok rá egy kicsit fáradtan, és homlokomat a mellkasának támasztom.

- Szerinted mit szólna a barátnőm, ha most haza cipelném, és illően megünnepelnénk a sikerét? - Hajol le, hogy a nyakamba csókolhasson.

- Szerintem örülne neki, de valószínűleg egyenesen a mennyekben érezné magát, ha közben a légkondi is üzemelne - fújok nagyot, mert nagyon meleg van.

- Na, gyere akkor - tol el magától, hogy mindketten be tudjunk szállni az autójába. - Alig várom, hogy kihámozzalak ebből az ingből - motyog, miközben besorol a forgalomba.

- Utálom - mondom csak úgy mellékesen, és lenézek a fehér anyagra.

- Tudom - sóhajtja. - Ma reggel körülbelül tizenötször mondtad el, amig felvetted - nevet a végén, én pedig mosolyogva nézek rá.

Felé nyúlok, a kezemet a tarkójára csúsztatom, és simogatni kezdem a bőrét, néha-néha beletúrok a rövid hajába, vagy a körmeimet húzom végig a bőrén, amitől libabőrös lesz.

- Imádom, amikor ezt csinálod - puszilja meg a csuklóm belső felét az egyik piros lámpánál, majd tovább vezet a lakása felé. Tudom, hogy imádja, ezért csinálom.

Elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy mennyire nehezen, és milyen kalandosan indult a kapcsolatunk. Leginkább miattam volt minden sokkal bonyolultabb, és ezt be is vallom töredelmesen.

 

Az első akadályt a nővérem jelentette, aki egyenesen kiakadt, amikor meghallotta miken mentem keresztül, és mindent Ádám számlájára írt, illetve követelte, hogy soha többé ne találkozzak vele. Próbáltam meggyőzni, és jobb belátásra bírni, ami egyenesen lehetetlen feladatnak tűnt, így minden reményemet elveszítve bezárkóztam a szobámba és sikerült elaludnom. Aztán este, amikor Ádám megérkezett, hatalmas veszekedés kerekedett, én pedig próbáltam nyugtatni a kedélyeket, de aztán, mint egy gyereket, beküldtek a szobámba, hogy nyugodtan beszélhessenek. Enyhe kifejezés, hogy kiakadtam, majd amikor egy fél órával később mosolyogva bejöttek a szobámba, én még felpaprikázottabb állapotban néztem rájuk. Az első dolgom az volt, hogy megköszöntem nekik, hogy beleszólhatok a saját életembe, majd közöltem, hogy fáradt vagyok, és hagyjanak békén. Gyerekes voltam? Igen. Kinevettek? Erre a kérdésre is igen a válasz, de legalább akkor, abban a pillanatban Ők jól szórakoztak helyettem is. Persze a haragom gyorsan elszállt, aztán pedig életem legjobb első randiján vettem részt.

 

- Haragszom rád - morogtam még akkor is, amikor már Ádám autójában ültünk, és a randink helyszíne felé tartottunk.

- Tudom - bólintott lazán, majd tovább hallgatta a rádióból szóló zenét, ami még jobban feldühített.

Gyerekes módon eldöntöttem magamban, hogy nem fogok hozzászólni addig, ameddig bocsánatot nem kér tőlem, de én ezt bármennyire szerettem volna, sosem kaptam meg.

Végül egy családi ház előtt parkoltunk le, mely látott már szebb napokat is, de alapvetően nagyon otthonosnak tűnt. Követve Ádámot kiszálltam az autóból, és elindultam vele befelé.

- Bár én nem emlékszem rá, itt éltünk az édesanyámmal, ameddig Ő meg nem... - akadt el a mondat közepén, én pedig gondolkodás nélkül mellé léptem és kezemet az övébe csúsztattam. Ez volt az első alkalom, hogy megemlítette az anyukáját. Hálás szemekkel nézett rám, majd lehajolt és olyan csókot nyomott a számra, mely tényleg többet mondott minden szónál. - Menjünk be.

Bár a ház belül poros volt, és látszott hogy több mint 20 éve nem lakják, amikor kiértünk a kertbe elakadt a lélegzetem. A fákon fényfűzér lógott, melyek az egyetlen fényforrások voltak, és ez varázslatosan hatott.

- Gyere - nyomott egy puszit az arcomra, és a kert vége felé kezdett el húzni. Itt egy vászon volt kifeszítve, melyet egy kivetítő világított meg, előtte pedig a földön, egy kényelmes fekhely volt kialakítva. - Na, hogy tetszik? - Kérdezte öntelten, mert tudta a választ.

Nem találtam a megfelelő szavakat, ezért csak hozzá léptem és olyan csókot adtam neki, amit még talán soha. Amikor elváltunk, mélyen egymás szemébe néztünk, míg végül mosolyogva döntötte a homlokát az egyémnek.

- Jók leszünk együtt - jelentette ki, a többi pedig már történelem.

 

Bármennyire próbáltam, nem tudtam teljesen leszámolni a köztünk lévő korkülönbségből származó kétségeimmel, és az is bosszantott, hogy látszólag Ádám mennyire könnyen veszi ezt az akadályt. Néhány randi után úgy döntöttünk, hogy ideje találkoznunk egymás barátaival, Ádám pedig nagyon komfortosan érezte magát a nála majdnem tíz évvel fiatalabb baráti társaságban, ami valójában megnyugvással töltött el.

Aztán eljött az a nap, amikor én találkoztam az Ő barátaival. Enyhén szólva katasztrofálisan éreztem magam. Ádám barátainak a nagy része házas, vagy már évek óta kapcsolatban él, és a társalgás a gyerekek körül forgott, ami nem is lett volna gond, csak az egyik nő, nevezetesen Réka, folyamatosan hozzátette a mondataihoz, hogy: "...persze ezt te nem tudhatod!". Már miért ne tudhatnám?

Enyhén szólva kikészített, de hősiesen tűrtem, amiért Ádám időről időre hálás puszikat nyomott az arcomra. Persze ez elviselhetőbbé tette a tortúrát, de közel sem elviselhetővé. Tomi csak somolygott rajtam, majd egyenesen nevetett, amikor végül jól kiosztottam a Rékát, felálltam az asztaltól, és elindultam haza. Ádám azonnal utánam jött, majd amikor közöltem vele, hogy eszébe se jusson megkérni, hogy menjek vissza, akkor nevetve magához húzott és megcsókolt. Megkönnyebbültem, hogy nem akadt ki rám, de nem éreztem magam jobban. Akartam, hogy elfogadjanak a barátai, hiszen folyamatosan úgy emlegette őket, mint a második családját, én pedig nagyon kívülállónak éreztem magam.

Rékával még ma sem jövök ki igazán jól, mert Barbi egyik legjobb barátnője, de megtanultam vele együtt élni, és a többiek bőven ellensúlyozzák az ő borzasztó modorát a közös programok alkalmával. Amióta pedig Tomi is becsajozott, egyenesen otthon érzem magam a társaságban. Tomi barátnője, Nóra, csak két évvel idősebb, mint én, és nagyon jól megértjük egymást, valamint eszméletlen jó humora van, így általában Ő és Tomi mentik a kínos szituációkat, amiket Réka előszeretettel idéz elő.

 

- Elkalandoztál - ránt vissza Ádám hangja a jelenbe, én pedig akkor veszem észre, hogy már a lakása előtt parkolunk.

- Ne haragudj - mosolygok rá, de csak szórakozottan megrázza a fejét, majd mindketten kiszállunk az autóból, és felsétálunk a lakásába.

Az első dolga, hogy a légkondit beüzemeli, aztán elveszi a táskámat, ledobja a kanapéra, felkap az ölébe, és meg sem áll velem a hatalmas ágyáig.

Már nagyon otthonosan érzem magam az otthonában, olyannyira hogy lassan már több cuccom van itt, mint az albérletben. Hivatalosan még nem költöztünk össze, és nem is igazán beszéltünk még róla, de egy héten többször ébredek mellette, mint egyedül a saját ágyamban.

- Komolyan sértésnek fogom venni, hogy rövid időn belül már másodszor bambulsz el a társaságomban - viccelődik Ádám, én pedig vigyorogni kezdek.

- Talán mutathatnál valamit, amivel lekötöd a figyelmem - kacérkodok vele, és a következő pillanatban már a matracba présel, az ajka pedig az enyémen van.

Már magabiztosan és könnyen kezelem, amikor ilyen közel vagyunk egymáshoz, arról nem is beszélve, hogy mennyire élvezem.

Az első alkalommal nagyon előzékeny, és óvatos volt. Nem mondom, hogy nem fájt, de Ádám csodálatossá varázsolta, és felülmúlta minden várakozásomat. Nem bántam meg, hogy vártam, ameddig eljött az a férfi, akibe fülig szerelmes vagyok, mert így egy csepp rossz érzés sem volt bennem másnap reggel, sőt, egyenesen fantasztikusan éreztem magam. Mindig is tudtam, hogy Ő nagyon tapasztalt, de ez be is bizonyosodott, amikor végre megtettük az utolsó lépést is. Először nem tudtam, hogy hogyan kellene viselkednem vele az ágyban, folyamatosan hezitáltam, és eszméletlenül zavarban voltam, de aztán megnyugtatott, hogy konkrétan bármit csinálhatok vele, Ő azt nagyon fogja élvezni, nekem pedig ennyi pont elég volt ahhoz, hogy olyan felszabadult legyek vele intim közelségben is, mint más szituációkban.

 

- Mondd, hogy a mennyekben jársz - súgja, visszautalva a szavaimra, amikor elégedetten pihegek a mellkasán, Ő pedig az izzadságtól nedves hátamat simogatja. Még mindig teljesen egymásba vagyunk gabalyodva, és egyikünknek sem akaródzik megszakítani ezt a kapcsolatot.

- Ott vagyok - sóhajtom, és egy csókot nyomok a bőrére.

- Az jó - szorít magához még jobban. - Van egy ajándékom számodra - nyom egy puszit a homlokomra, majd az éjjeliszekrénye felé nyúl, és a fiókból elővesz valamit.

Még mindig olyan közel fekszünk egymáshoz, és amikor a mellkasára teszi az apró fekete bársony dobozt, eltátom a számat.

- Ádám... - kezdem, de igazából fogalmam sincs mit akarok mondani. A fenébe is, elakadt a szavam.

- Nyisd ki - kéri halkan, én pedig engedelmeskedek neki. Még mindig hozzá bújva, a dobozt nem mozdítva felpattintom a fedelét, és a világ leggyönyörűbb fehérarany gyűrűjét pillantom meg. Végkép nem tudom, hogy mit mondjak, így csak fekszem az ölelésében, és várom, hogy ő lépjen. A fenébe is, házasság? Ezt akarom én? Nem vagyok egy kicsit fiatal?

Nem mond semmit, csak leemel magáról, gyorsan a szekrényéhez lép, felkap magára egy melegítőt és egy pólót, majd a gyűrűt zsebre vágva kimegy a szobából. Semmit sem értve ülök fel az ágyban, és takarót magamhoz szorítva próbálok napirendre térni affelett, ami az előbb történt itt. Nincs időm sokat agyalni, ugyanis megjelenik a szobában, a köntösömet a kezében tartva, a kezét nyújtja és kisegít az ágyból, rám adja a textilt, megköti a derekamon, majd ezzel a mozdulattal letérdel elém.

- Annyira béna vagyok az ilyenekben - bosszankodik, majd felnéz rám. - Hosszú éveket akarok veled eltölteni, és ha majd te is készen állsz rá, azt akarom, hogy te legyél a gyerekeim anyja. Bármi történik velem, folyton te vagy az első akinek el akarom mondani. Bármi bánt, azt akarom, hogy te vígasztalj meg. Bármilyen öröm ér, veled akarom megosztani - sorolja, én pedig érzem, hogy megtelik a szemem könnyel. - Ha szomorú vagy, én akarok a menedéked lenni. Ha boldog vagy, én akarok az oka lenni. Ha szükséged van valamire, azt akarom, hogy tudd, tőlem megkapod - nyul fel, és letörli a könnycseppeket az arcomról. - Te vagy nekem az a Nő, az igazi.

- Honnan tudod? - Kotyogok bele, mire elmosolyodik.

- Onnan, hogy amikor veled vagyok, jobb embernek érzem magam, hogy mindent jobb színben látok. Onnan, hogy a falon is képes lennék átmenni, hogy mosolyogni lássalak - mondja, én pedig kuncogni kezdek. - Onnan, hogy...

- Bökd már ki a kérdést - szólok bele megint, mire velem együtt nevet fel.

- Hozzám jössz feleségül? - Kérdezi aranyosan a szemembe nézve, közben pedig felém nyújtja a csodaszép gyűrűt.

- Igen, igen, igen... - hajtogatom megállás nélkül, majd nem foglalkozva semmivel, letérdelek vele szembe, és szorosan megölelem. - Úgy szeretlek! - Súgom a fülébe, majd puszilgatni kezdem.

- Én is téged - csókol meg lassan, de én legszívesebben a bőrébe bújnék, így elégedetlenül morgok, amikor elhúzódik. - Kérem a kezed - vigyorog boldogan, és én sem tudok mást csinálni, amikor a gyűrűt a helyére igazítja.

- Szeretkezni akarok a vőlegényemmel - karolom át a nyakát, még mindig a hálószoba padlóján térdelve.

- Szörnyet teremtettem - nevet fel, de közben szorgalmasan bontogatja a köntösömet.