Jégszív - Epilógus

 

Amikor vége a mérkőzésnek, mosolyogva figyelem a még mindig dögös pasimat, ahogy vigyorogva hagyja el a pályát. Ma is eredményes volt, ahhoz képest, hogy majdnem minden meccs után azt latolgatják, hogy mikor vonul végre vissza a "veterán". Én személy szerint nagyon remélem, hogy még sokáig láthatom, ahogy felmossa az ellenféllel a jeget, és azt is imádom, hogy mennyi tisztelet övezi a személyét ebben a világban. Mindenki akar belőle egy darabot, de a nap végén úgyis hozzánk jön haza, maga mögött hagyva az őrültekházát. Ahogy belép az otthonunkba, átvedlik egy csodálatos apává és férjjé, én pedig tudom, hogy nála tökéletesebb társat nem is találhattam volna.

- Anya, megyünk? - Kérdezi a kislányom, aki már jól ismeri a mérkőzések utáni rutint. Miával minden hazai mérkőzésen a helyszínen szurkolunk apucinak és a csapatnak, ami Tyler állítása szerint, hatalmas motivációt jelent neki.

- Menjük drágám - kapom az ölembe a lányomat, és elindulunk az öltözők folyosója felé.

A biztonsági őr mosolyogva köszönt minket, és segít elmenni a rengeteg újságíró mellett, akik mind-mind a játékosokra várnak. Szerencsére konkrétan az öltözők elé nem jöhetnek be, de így is tökéletes rálátásuk van mindenre.

Kedélyesen kezdek el beszélgetni a többi barátnővel és feleséggel, akik a saját hokijátékosukra várnak, miközben Mia fészkelődni kezd a kezemben, így a földre teszem, hogy a többi gyerekkel játszhasson. Nem érzékelem az idő múlását, de észreveszem, hogy lassan kedzenek kifelé szivárogni a játékosok az öltözőből. Csókok csattannak el, boldog kacajok hallatszanak, én pedig csak mosolygok, mert minden annyira tökéletes.

Háttal állok az öltöző ajtajának, de így is tudom, hogy mikor lép ki onnan. Melegség árasztja el a testem minden porcikáját, és bizseregni kezdenek az ajkaim, mert tudom, hogy nemsokára egy felszabadult, boldog csapatkapitánnyal fogom szembetalálni magam, aki nem törődve semmivel és senkivel, az ajkaimra fog tapadni.

- Apuci - kiabál a lányom, majd elfut mellettem, amikor pedig megfordulok, már csak azt látom, hogy Tyler karjaiban van, és vigyorogva öleli az apját.

- Itt van az én világszép hercegnőm - puszilja meg Tyler Mia arcát, mire a lányunk kuncogni kezd, ugyanis a férjem szakálla csiklandozza. Egy új babonájává vált ez a szakáll-dolog, így várnunk kell ameddig a csapat kikap, hogy újra láthassuk apuci helyes arcát.

- Ma is elképesztő voltál, apuci - lépek hozzájuk, mire Tyler szeme rám villan.

- Esélyük sem volt ellenünk - kacsint önelégülten, mire felnevetek. Annyira imádom, amikor a győzelem okozta mámorban fürdik. Jókedvű, gondtalan, és egyszerűen imádnivaló.

- Játszhatok még egy kicsit Lillyvel? - Kérdezi Mia, miközben a két pici kezébe fogja az apja fejét, hogy rá figyeljen.

- Persze, hercegnőm - rakja le a földre a szőke kislányunkat, majd mosolyogva figyeli, ahogy a csapattársa kislányához siet. Sóhajt egyet, mintha nem hinné el, hogy már ilyen nagy és talpraesett az Ő hercegnője.

- Vigyázz apuci, mert ma még a Te hercegnőd, holnap meg már pasival fog hazajönni - mondom neki, mire ismét az enyém a figyelme.

- Vigyázz mit beszélsz - rázza a fejét rosszallóan, majd az erős karjait a testem köré fonja. - Kérem a csókomat, asszony! - Paskolja meg a fenekemet, majd megkapom a csókom, mely sohasem ugyanolyan, és mindig jobb mint az előző. - Hogy vagytok? - Támasztja a homlokát végül az enyémnek, és végigsimít a kerekedő pocakomon.

Már jól kivehető, hogy egy apró élet növekszik bennem, de még csak az ötödik hónapban járok, szóval még egész kényelmesen érzem magam a ruháimban.

- Minden rendben - mosolygok rá boldogan, mire elégedetten bólint.

- Menjünk haza - csúsztatja a kezét az enyémbe, én pedig rögtön megérzem a hideg fémet a bőrömön.

Sok férfi nem szeret ékszert hordani, akár csak az apukám, mert kényelmetlennek tartja, mert nem érzi jól magát benne, de Tyler nem ilyen. Amióta összeházasodtunk egy éve a gyűrűje még egyszer sem került le a kezéről. Imádom Őt ezért, mert tudom, hogy pontosan annyira szeret hozzánk tartozni, mint amennyire mi szeretjük Őt.

 

- Apuci? - Kérdezi Mia álmosan, amikor már az autóban ülve hazafelé tartunk.

- Igen, hercegnőm? - Reagál azonnal Tyler.

- Kaphatok reggelire palacsintát? - Ásít nagyot, és a mondat középen lecsukódnak a szemei.

- Persze, kicsim - válaszol halkan Tyler, és ellágyultan hallgatja az édes szuszogást, mely jelzi, hogy Mia már az álmok világát járja.

- Ahogy minden vasárnap - motyogom az orrom alatt, miközben Tyler vonásait figyelem. - Csodálatos apa vagy - mondom neki, amivel az ismeretségünk alatt először érem el, hogy zavarba jöjjön. Nem válaszol, én pedig megkegyelmezek neki: - Egyébként mi is kérünk a világbajnok palacsintádból, apuci, úgyhogy nagy adagot készíts - viccelődök, mire a pocakomra siklik a szabad keze.

- Értetek mindent - néz rám egy pillanatra, és annyi szeretet sugárzik a szeméből, hogy tudom, ha kellene, hegyeket mozgatna meg értünk.

 

Húsz perccel később Mia szobájának ajtajából figyelem, ahogy Tyler az ágyába fekteti a pici hercegnőnket. El sem hiszem, hogy már két éves elmúlt. A második szülinapján mondtam el Tylernek, hogy babát várok tőle. Elképesztő élmény volt.

Terveztük a babát, de valamiért nem jött össze elsőre. Mia első szülinapján, az esküvőnk után kérdezte meg, hogy mit szólnék, ha belevágnánk a családalapításba, én pedig nem tiltakoztam. Sokáig próbálkoztunk, de valamiért nem jött össze a baba, aztán már az orvosok segítségét is igénybe vettük, mert azt hittük velünk van a baj, de minden vizsgálat jó eredménnyel zárult. Már nem értettünk semmit, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam, amiért nem tudom megadni azt Tylernek, amit szeretne. Nem éreztem magam igazi nőnek. Egyik éjszaka már addig hergeltem magam ezzel a gondolatmenettel, hogy azt éreztem meg fogok fulladni, így felpattantam az ágyról, és meg sem álltam a kertünkig. A kezeimbe temettem az arcom, és csak álltam ott a hideg szélben, ameddig két erős kar körém nem fonódott. Csak akkor vettem észre, hogy egész testemben reszketek, és úgy zokogok, mint még soha.

Hosszú beszélgetéssel teli éjszakánk volt ezután, és valahogy minden megváltozott közöttünk. Elengedtük a görcsösséget, és visszatért az életünkbe a béke, a meghittség és a szenvedély. Egyikünk sem azért közeledett a másikhoz, mert gyereket szerettünk volna, hanem azért, mert élveztük, hogy együtt lehetünk. Természetesen nem védekeztünk, de elengedtük a baba témát egy időre. Teltek a hónapok, közeledett Mia második születésnapja, és teljesen beszippantottak minket a hétköznapok. Aztán egy nap a fürdőszobában takarítottam, amikor a kezembe akadt egy terhességi teszt, ami a szekrény leghátuljába keveredett. Leültem a kád szélére és gondolkodni kezdtem, de bárhogyan is töprengtem, nem jutott eszembe, hogy mikor menstruáltam utoljára. Szkeptikusan néztem a terhességi tesztre, de aztán győzött a kíváncsiság. Életem leghosszabb percei teltek el az eredményig, és alig mertem ránézni a kis műanyagra, de amikor megláttam az eredményt összecsuklottam a padlóra. Addig a pillanatig soha nem sírtam örömömben, de valami elképesztő érzés volt.

Amint megnyugodtam, végigfutott az agyamon, hogy Tyler mennyire fog örülni, ugyanakkor nem akartam, hogy hiába éljük bele magunkat a közös gyermekünk gondolatába. Féltem, hogy téved a teszt, ezért azonnal felhívtam az orvosomat, aki másnap reggelre adott időpontot.

Mia és Tyler is aludt, amikor elmentem otthonról. Hagytam egy üzenetet, hogy a boltba mentem néhány dologért Mia születésnapi bulijához, amit aznap délután tartottunk, így Tyler nem is hívott fel, hogy merre járok.

Az orvos rendelőjében idegesen ültem fel a vizsgálóasztalra. Elmondtam neki, hogy elvégeztem egy tesztet, amely pozitív eredménnyel zárult, Ő pedig azonnal egy ultrahangos vizsgálatot végzett el. Tudta, hogy mennyit jelent nekem, hogy mínél hamarabb választ kapjak a kérdésre, hogy valóban egy pici élet növekszik bennem, vagy sem.

Amikor meghallottam a pocaklakóm szívdobogását, hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Az orvos az ilyenkor szokásos dolgokat kezdte sorolni, de én csak a kisbabám szívdobogását hallottam.

Alig emlékszem rá, hogy hogy jutottam haza, csak azt tudom, hogy Tyler járt a fejemben végig. El akartam neki mondani, hogy a szerelmünk gyümölcse növekszik a szívem alatt, hogy Ő is olyan boldog lehessen, mint én voltam abban a pillanatban.

Tylert a konyhában találtam, éppen palacsintát készített. Nem tudom, hogy mit látott az arcomra kiülni, de megállt a mozdulatában, és csak figyelt, mintha tudná, hogy valami nagyon fontosat készülök mondani.

- Bébi?! - Lépett felém egyet.

- Sikerült - mondtam vigyorogva.

- Mi? - Kérdezte értetlenül.

- Terhes vagyok - ejtettem ki, és kuncognom kellett az arckifejezésén.

- Babánk lesz? - Kérdezte óvatosan, miközben még egyet lépett felém.

- Igen - válaszoltam, mire egy gödröcskés mosoly terült el az arcán.

- Úgy szeretlek bébi - kapott a karjaiba, és azonnal az ajkaimra tapadt. Percekig csókolóztunk, aztán csak vigyorogva néztünk egymásra, mint a szerelmes tinik. - El kell vigyelek az orvoshoz - csúsztatta a kezét a lapos hasamra.

- Onnan jövök, biztosra akartam menni - mondtam neki.

- Miért nem szóltál, hogy menjek veled? - Nézett rám rosszallóan.

- Nem akartam, hogy egy vaklárma miatt rosszul érezd magad. Elég lett volna, ha én felülök arra az érzelmi hullámvasútra - magyaráztam, mire egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.

- Mit mondott az orvos? - Kérdezte végül, még mindig szorosan a karjaiban tartva, én pedig beszélni kezdtem.

Elmondtam, hogy minden rendben, hogy hallottam a babánk szívhangját, hogy teljesen egészséges, hogy már két hónapos terhes vagyok, és hogy következő év elejére van kiírva a babánk debütálása.

 

- Merre jársz bébi? - Ránt ki a gondolataimból Tyler, aki megfordít maga előtt, átölel hátulról, és a hálószobánk felé kezd el tolni.

- Csak a pocaklakónkon járt az eszem - döntöm hátra a fejem, miközben a keze a hasamat simogatja.

- Mit mondott ma az orvos? - Puszil a nyakamba, majd a hálószobába érve maga felé fordít, ledönt az ágyra, majd Ő is csatlakozik hozzám, és az ölelésébe von.

- Minden rendben - nézek a szemébe. - Be kell vallanom valamit - kezdek bele bűntudattal.

- Annyira tudtam, hogy nem bírod ki - nevet fel és a fejét rázza.

- Az orvos a hibás - védekezek azonnal. - Elkezte az ultrahangos vizsgálatot, én pedig a szívhangra figyeltem. A következő pillanatban meg már azt mondja nekem, hogy: "Anyuka, megértem a meghatódás okát, a hosszú várakozás után, egy gyönyörű kisfiút hord a szíve alatt, aki ennél egészségesebb nem is lehetne." - Utánozom a doktor mély hangját, és folytatnám tovább a védekezést, de hirtelen a hátamra fordít, és az ajkaimra tapad.

- Egy kisfiú - néz rám csillogó szemekkel, és látszólag egyáltalán nem bánja, hogy végül én tudtam meg először a babánk nemét, annak ellenére, hogy megbeszéltük, hogy ezt együtt fogjuk megtenni.

Lejjebb csúszik a testem mellett, majd felhúzva a pólómat, puszilgatni kezdi a pocakomat. Körbepuszilja a köldökömet, majd rendszer nélkül folytatja a tevékenységét a bőrömön.

- Szeretlek - suttogja a fiúnknak. - Annyira vártunk már téged az anyukáddal, és most hogy végre itt vagy, boldogabbak nem is lehetnénk - fekteti a fejét a hasamra. - Alig várjuk, hogy végre megérkezz, és megismerd a nővéredet, az unokatestvéreidet, a nagyszüleidet, és mindenki mást, aki már most nagyon szeret téged - beszél hozzá, ami rettentő megható. Beletúrok a hajába, és simogatni kezdem a fejbőrét, mire egy jóleső sóhaj a válasz. - És el kell mondjam, hogy neked lesz a legklasszabb anyukád a világon - nyom egy utolsó puszit a pocakomra, majd felkúszik hozzám, és vigyorogva néz a szemembe.

- Nem is beszélve az apukájáról - kacsintok mosolyogva. - Ez a gyerek el lesz kényeztetve - kuncogok, de elhal a hangom, amikor az ajkaimra tapad.

 

Másnap reggel csendben fogyasztjuk a világbajnok palacsintát Miával, míg Tyler elégedetten figyel minket, a reggeli narancslevét szürcsölgetve.

- Anya, ma a mama és a papa elvisznek lovagolni - mondja izgatottan Mia.

- Tudom, kicsim - mosolygok rá.

- Szerinted aranyosak lesznek a pacik - kérdezi, és tudom, hogy ez csak a kezdet. Mia abban a korszakában van, amikor mindenre kíváncsi, és éppen ezért mindenre rákérdez.

- Biztos vagyok benne drágám - bólintok.

- Apuci, gyertek ti is - néz nagy szemekkel Tylerre.

- A mama és a papa csak téged akar vinni, hercegnőm - puszilja meg a homlokát, miközben egy újabb palacsintát tesz a kislányunk elé.

- De én akarom, hogy gyertek - görbül sírásra a szája.

- Van egy ötletem - reagál Tyler, mielőtt még biztosítanám Miát, hogy megyünk mi is. Tyler kimegy a konyhából, majd a fényképezőgéppel tér vissza. - Tudod mi ez, kicsim? - Néz Miára, aki bólint. - Mivel már ilyen nagy vagy, és ügyes, arra kérlek, hogy mindent fotózz le, és így olyan lesz, mintha anyucival ott lettünk volna - mondja, és ezzel megveszi a lányunkat kilóra. Mia boldogan öleli át Tyler nyakát, és izgatottan figyeli, ahogy az apja elmagyarázza neki, hogy hogyan kell használni a komoly fényképezőgépet, amit a kislányunk alig bír el.

 

Másfél órával később a házunk ajtajában figyelem, ahogy az anyósom és az apósom a kislányunkkal távolodik, aki az autó hátsó ülésén izgatottan csacsog.

- Miért nem akartad, hogy mi is menjünk? - Kérdezem egy kicsit szomorúan. Látni akartam volna, ahogy a kislányom először ül fel egy lóra. Lehet ez egy fontos pillanat lesz az életében.

- Tényleg fogalmad sincs, hogy milyen nap van ugye? - Néz rám mosolyogva a férjem, én pedig értetlenkedni kezdek. - El kell, hogy mondjam neked, hogy pontosan ma egy éve jött meg az eszed, és lettél a feleségem, abban a gyönyörű fehér ruhában - nevet halkan, amikor látja a felismerést a szememben.

- Már huszadika van? - Kérdezem, és kikerülöm Tylert, hogy megnézzem a telefonomon a dátumot, mely igazolja, hogy ma az első házassági évfordulónk van. - Különben is, mi az, hogy megjött az eszem? Sose ment el - puffogok. - Nem volt kérdés, amikor megkérted a kezem, hogy igent mondok-e vagy sem - vágom csípőre a kezem.

- Még jó hogy nem - lép közel hozzám, és felháborodva mondja ki ezt a pár szót, mintha a nemleges válaszlehetőség gondolata is teljesen kiborítaná. - Az enyém vagy - súgja a számba.

- Te pedig az enyém - ölelem át a nyakát birtoklóan. - Boldog házassági évfordulót - mosolyodok el végül lágyan, mire a gödröcskés vigyorát veszi elő.

- De még milyen boldog - csókol meg, és percekig el sem enged. - Szeretlek, bébi! Napról napra jobban és jobban - ölel át szorosabban, és tudom, hogy mit érez, mert pontosan ezt érzem én is. A szavak már a mi kapcsolatunkban nem elegek, nincs olyan szó, amely helyesen kifejezné az érzéseimet felé.

- Én is szeretlek téged - bújok hozzá még jobban, és a nyakába temetem az arcom.

- Ez a nap csak a miénk - súgja a fülembe cinkosan, mire tinilányként kezdek el kuncogni.

 

Elképesztő ez a férfi. Mellette igazi nőnek érzem magam, ahogy az erős kezébe fogja a kezem, és büszkén mutat be mindenkinek, mint a feleségét. Melegséggel tölti el a szívem, ahogy a kislányunkkal látom Őt, mert tökéletesebb apa nem is lehetne, és biztos vagyok benne, hogy a kisfiúnk is imádni fogja Őt.

Amikor kettesben vagyunk, mégis mindig valahogy más. Képes belőlem egy fülig szerelmes, vihogó tinilányt csinálni, ez pedig a legjobb érzés a világon, ugyanis kétgyermekes anyukaként a legtöbb nő elvész a szürke hétköznapokban. Annyira a gyermekekre koncentrál, miközben vezet egy háztartást, és dolgozik is, hogy a párjára és önmagára már nem marad ideje. Szerencsére Tyler nem hagyja, hogy egy karnyújtásnyinál messzebbre kerüljek Tőle, ami szerintem a biztosíték arra, hogy még rengeteg házassági évfordulót töltsünk együtt.

 

Mindezt pedig azért, mert a kislányomat választottam, és az ismeretlent, mely meghozta nekem a földöntúli boldogságot.