Jégszív - 14. Fejezet

Így szeretsz

　

Egy nagyon hosszadalmas beszélgetésem volt munka után a szüleimmel, és csak most, két órával a munkaidőm vége után indulok haza. A beszélgetés közben többször jelezte a telefonom, hogy Tyler keres, de nem fogadtam a hívását. Tudom, hogy valószínűleg aggódik, de muszáj volt mindent tisztáznom a családommal, és anyukámnak rengeteg kérdése volt.

Aztán amikor végre elindultam haza, és lett volna időm visszahívni Tylert, lemerült a telefonom. Valószínűleg nagyon mérges lesz rám, de csak arra tudok gondolni, hogy muszáj beszélnem vele Gáborról, ami nem lesz egy kellemes dolog.

- Soha többé ne merj velem ilyet csinálni - hallom meg szinte azonnal a hangját, amikor kiszállok a taxiból.

- Ne haragudj - motyogom a mellkasába, mert ahogy mellém ér az ölelésébe von.

- Hol a fenében voltál? És mire van a telefonod? - Kérdezi idegesen, miközben befelé kezd el húzni.

Futólag intek a portásnak, majd engedékenyen indulok a liftek felé, mert nem akarom még jobban felbosszantani Tylert, pedig nagyon érdekelne, hogy nem jöttek-e meg még azok a katalógusok, ahonnan a pici hercegnőm szobájába szeretném a bútorokat megrendelni.

- A szüleimmel kellett beszélnem - sóhajtom fáradtan.

- Baj van? - Változik meg a hangszíne azonnal, és tudom, hogy bármennyire is elvakította az aggodalom az elmúlt két órában, bármennyire mérges rám, most mégis elengedi ezt, és minden figyelme az enyém.

- Beszélnünk kell - bólintok, amikor kinyílik a liftajtó a megfelelő emeleten.

Utálom, hogy ebbe bele kell kevernem Tylert, de ha az életünk része akar lenni, és minden jel erre mutat, akkor kénytelen leszek beavatni a helyzet súlyosságába. Csendbe burkolózok ameddig fel nem veszek egy melegítőt, és le nem ülünk a kanapéra, de ekkor elfogy a türelme.

- Beszélj már - kéri feszülten.

- Otthon egy országos sportlap címlapján virítunk, és a szüleim dühösen hívtak fel ma reggel, hogy nem akarok-e véletlenül megosztani valamit velük - kezdek bele óvatosan.

- Nem meséltél nekik rólam? - Döbben le, és látom az arcán, hogy rosszul esik neki a tény, hogy eddig titokban tartottam, hogy van nekem.

- Nem tudtam merre tartunk - védekezek azonnal. - Vagyis azt tudtam, hogy te mit szeretnél, de azt nem, hogy én mit. Nem az a típusú lány vagyok, aki folyamatosan farkast kiált. Tudni akartam mennyire lesz komoly ez közöttünk, és csak utána beavatni a családomat - mondom, miközben szúrós szemekkel néz rám.

- Én már aznap beszéltem Rólad és a babádról az anyámnak, amikor abban a kórházban beragadtunk a liftbe - mondja felháborodva. - Te pedig még ennyi idő után is képtelen voltál rólam beszélni a családodnak. Szerinted mit kellene gondolnom? - Néz mélyen a szemembe, és kicsit felemeli a hangját. - Mondd Anna, van egyáltalán értelme mindannak, ami közöttünk folyik? Kapok valaha is egy rendes esélyt, vagy csak azt várod, hogy mikor csinálok végre valamit rosszul, hogy kidobhass?! Ezért nem beszéltél rólam a szüleidnek sem? Hogy ne kelljen magyarázkodni, ha majd mégis szakítunk? - Kiabál, nálam pedig eltörik a mécses.

- Ne haragudj - mondom halkan. - Tudom, hogy igazad van, de nem tudok elfogadható magyarázattal szolgálni. Egyszerűen nem tudom mire vártam - szipogom, mire mérgesen felhorkan. - Talán az egyetlen mentségem az, hogy tombolnak a hormonjaim, elképesztő hatással vagy rám, és azt sem tudtam, hogy merre van az előre, annyira össze voltam zavarodva az utóbbi időben - szedem össze magam egy kicsit, és felemelve a fejem, a szemébe nézek. - Azt hiszem menthetetlenül beléd zúgtam már a legelején, és halálra rémültem ettől - vallom be, mire látom, hogy megenyhül. - Sajnálom, hogy nem beszéltem Rólad a szüleimnek, de ezt ma délután bepótoltam, és most szükségem van rád, mert nem tudom végigcsinálni ezt az egészet nélküled. Kérlek mondd, hogy nem rontottam el mindent - pityeredek el megint.

- Mesélj el mindent - kéri, de még mindig tartja a távolságot.

- Fontos tudnod, hogy a volt barátom, a pici babám apja nagyon rosszul fogadta, hogy terhes lettem. Hallani sem akart arról, hogy Ő megszülessen, én pedig nem voltam hajlandó lemondani róla - simítok végig a pocakomon. - Azt mondta, hogy csak azért estem teherbe, mert elő fogják léptetni, és rengeteg pénzt fog keresni, én pedig így akarom őt magam mellett tartani.

- Persze, mintha szükséged lenne bárki pénzére is - kotyog közbe Tyler.

- Sohasem tudott róla, hogy mennyi pénzem van - rázom a fejem. - Nem mertem neki elmondani, mert éreztem, hogy féltékeny lenne rám. Számára a nők nem többek, mint az emberiség túlélésének eszközei. Tudom, hogy ez durván hangzik, de nem túlzok, és így utólag nem is értem hogy lehettem együtt egy ilyen emberrel, de akkor még elvakított a cukormázas duma, a nagy szavak. A lényeg, hogy egy kislány voltam, de annyit azért tudtam, hogy nem lenne képes elviselni, ha egy nő sikeresebb lenne nála. Ráadásul ha még együtt is kéne élnie azzal a nővel, akkor az kikészítené - sóhajtom. - De a lényeg, hogy mivel nem akartam Őt többé az életemben, és azt sem akartam, hogy a pici babámhoz köze legyen, ezért megkérdeztem, hogy lemondana-e a gyerekünkről. Szerintem már sejted, hogy örömmel írta alá a papírokat, hogy lemond minden jogáról és kötelezettségéről a hercegnőmmel kapcsolatban, és ez volt az utolsó alkalom, amikor láttam Őt - fejezem be az előzmények mesélését.

- Elég szomorú, hogy vannak ilyen emberek a Földön - rázza a fejét Tyler dühösen. - Másoknak nem lehet gyermeke, pedig ez minden álmuk, Ő pedig képes volt lemondani erről a kis csodáról, ami benned növekszik - néz a pocakomra, és a gyengédség csak úgy süt a szeméből.

- Ő volt az, aki ma elvitte azt az újságot az apámnak, és gratulált neki, amiért egy ennyire könnyűvérű nőt nevelt belőlem, aki még más gyermekével a pocakjában is képes behálózni egy szerencsétlent, aki azt sem tudja kivel is áll szemben - mondom ki lassan, mire megint elfelhősödik a pillantása. - Azt mondta, Ő maga fog téged felvilágosítani arról, hogy ki is vagyok valójában, és tesz róla, hogy a babát is elveszítsem, mert egy ilyen erkölcstelen nő az Ő gyerekét nem nevelheti. A gyerek tehát vele lesz a legjobb helyen, és azt is elintézi, hogy ne csak a babámat, de mindenemet elveszítsem, és oda kerüljek, ahova való vagyok, az utcára - sírom el magam a végére.

A szüleim nem akarták nekem mindezt elmondani, de addig győzködtem Őket, ameddig apa megadta magát, és elmondta, hogy Gábor mit is mondott valójában. Így is biztos vagyok benne, hogy szépített az eredeti szavakon, de attól még nem fájnak kevésbé, attól még ugyanolyan ijesztőek.

Csak arra leszek figyelmes, hogy Tyler felpattan a kanapéról, és fel-alá kezd el járkálni. Még soha nem láttam ilyen dühösnek, és nem tudom, hogy még mindig rám mérges, vagy esetleg már Gáborra. Aztán hirtelen megtorpan, rám szegezi a tekintetét, és csak néz rám a gyönyörű szemeivel. Végül felém indul, térdre rogyik előttem, és halálos komolysággal néz a szemembe.

- Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzád, vagy a hercegnőmhöz érjen, mert Ő már az enyém, ahogy Te is - ejti ki nagyon magabiztosan, és kezét a pocakomra simítja. - Ha mégis megpróbál Titeket bántani, akkor az lesz az utolsó cselekedete ezen a Földön, és ezt most nagyon komolyan mondom.

Fenyegető a hangja, de engem olyan határtalan biztonságérzet kerít a hatalmába, melyet csak kislányként, apukám védelmében éreztem.

- Megbocsátasz nekem, amiért nem beszéltem Rólad a szüleimnek? - Kérdezem, és csak akkor tűnik fel, hogy sírok, amikor megenyhülve töröli le az arcomról a könnyeket.

Nem válaszol csak kissé felegyenesedik, engem előrébb húz, és szenvedélyesen az ajkaimra tapad. Megnyugszom az érintéstől, mert tudom, hogy ez azt jelenti, hogy közöttünk a hülyeségem ellenére is minden rendben.

- Ne haragudj - ölelem át a csókunk után, lecsúszok a kanapéról, és az ölébe fészkelem magam.

- Nem szabadulsz meg Tőlem ilyen könnyen, bébi - puszilja meg a fejem búbját.

Hosszú percekig ülünk ott a nappalim padlóján, a fejem a mellkasán van, és csak azt hallgatom, hogy a szívverése egyre nyugodtabb, és ezzel párhuzamban én is elengedem magam. Már majdnem elalszom, amikor korogni kezd a hasam, és rájövök, hogy ebéd óta nem vettem magamhoz semmilyen táplálékot.

- Meg kell etetnem a hercegnőimet - sutyorog Tyler, én pedig elmosolyodom.

- Köszönöm - nézek fel rá, és látom a szemében, hogy pontosan tudja, hogy mit köszönök meg. Hogy itt van, hogy érzem a törődését, hogy ennyire fontosak vagyunk neki. Mindent köszönök neki, amit értünk tesz, és mindent amit megtenne.

- Az enyémek vagytok - mondja ezt úgy, mintha ez mindent megmagyarázna.

Lehet meg kellene ijednem ettől a kijelentéstől, de az a tipikus 'végre'-érzés járja át a testem. Végre azt érzem hogy jó helyen vagyok, a megfelelő férfi mellett, és hogy az oldalán igazán tökéletes lehet az életem, minden buktató és akadály ellenére.

- Csak nem hogy megbánod - sóhajtom.

- Soha - mondja magabiztosan.

- Magabiztos vagy... - húzom fel a szemöldököm mosolyogva.

- Nem menekülhetsz már el előlem - vigyorodik el.

- Akkor jó - mondom, ezzel feladva minden ellenállásomat, melyet a kapcsolatunkkal szemben eddig a pillanatig fenntartottam, neki pedig döbbenetében elkerekedik a szája is. - Most pedig segíts innen felállni, mert éhes vagyok.

Nem mozdul, kicsit olyan, mintha transzba esett volna, de én tényleg éhes vagyok, így nagy nehezen felállok a padlóról, és a konyhába megyek. Úgy tűnik Tylernek szüksége van némi időre, hogy magához térjen.

Nincs kedvem főzni, és a tegnapi főztömet sem kívánom, így azon morfondírozok a hűtőmbe bámulva, hogy rendelnem kellene egy pizzát. Már épp indulnék a táskámhoz a telefonomért, amikor két izmos kar ölel át, én pedig jólesően sóhajtok fel. Teljesen elengedem magam, az orromba kúszik a finom illata, fejemet hátraejtem a mellkasára, míg ő a nyakamba fúrja az övét.

- Úgy érzem magam, mintha most nyertem volna meg a világbajnokságot - nevet halkan, és egy puszit nyom a fülem mögé.

- Akkora az eufória? - Kuncogok, mint egy tinilány, de közben én is érzem, hogy valahogy most minden más. Eddig is együtt voltunk, de valamiért mindig tartottam egy kis távolságot vele, de ez a fal ma leomlott, és pontosan ezért más most minden.

- Keményen megdolgoztattál ezért a pillanatért - sóhajtja megkönnyebbülten.

- De megérte szenvedni nem? - Fordítom el a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Ha tudom, hogy végül ez a jutalmam, akkor még egy milliószor is végigcsinálnám - csókol meg, és nem engedi, hogy válaszoljak.

- Mert én olyan csodálatos vagyok - nevetek fel, amikor elválunk, Ő pedig velem nevet.

- Bolond vagy - rázza a fejét.

- De te így szeretsz - vágom rá meggondolatlanul, és abban a pillanatban sokkot kapok a saját szavaimtól. De míg én a saját zavarommal vagyok elfoglalva, Tyler látszólag nagyon élvezi a helyzetet, és csak néz rám azokkal a hihetetlenül kék szemeivel. - Ne nézz így rám - fordulok ki az öleléséből, és az előszobába indulok a szórólapokért, amiket nemrég kaptam.

A nevetése kísér, és én is elmosolyodom, mert ragadós a jókedve. Bár Gábor aggodalomra ad okot, most mégis úgy érzem, hogy semmi baj nem érhet minket.

- Milyen pizzát kérsz? - Kiabálok neki, miközben az egyik helyi pizzéria menüjét böngészem, és a nappali felé sétálok.

- Nem ehetek ilyesmit bébi, az edzőm megölne ha megtudná - jelenik meg mellettem. - Különben sem szeretnék pocakot ereszteni - rázza a fejét, miközben elkapja a kezem és a pólója alá húzza, ahol a tökéletesen kidolgozott kockáit tapinthatom -, és te is így szeretsz engem - teszi hozzá huncutan vigyorogva, a zavarom pedig, amelyről próbáltam megfeledkezni, most visszatér. Homlokomat felmordulva a mellkasának döntöm, Ő pedig nevetve ölel át, és türelmesen várja, hogy mikor szedem össze magam. A fenébe is, elpirultam...